Split - egy idős uralkodó szeszélye.

305. május 1. hajnalán, Nicomenia külkerületének egy dombján Diocletianus könnyekkel a szemében arra készül, hogy a néphez szóljon. Ugyanazon a helyen, ahol megkoronázták, most először kerül sor arra, hogy egy római császár bejelenti lemondási szándékát.

Miután több mint húsz éve állt a mediterrán világ élén, és olyan adminisztratív reformokat vezetett be, mely egy teljes évszázaddal elodázta a Római Birodalom bukását, Diocletianus úgy határozott, békésen visszavonul, abba az adriai tengerparti palotába, melyet ő maga építtetett egy valaha volt parányi görög gyarmat területén, szülővárosától, Saloniától néhány mérföldre.

           

Manapság Diocletianus “nyaralója” a római kor egyik legjobb állapotban fennmaradt palotája, mely meghatározza a horvát turistaváros, Split csodálatos történelmi központját. Eredeti tervrajzát tekintve – 190 x 160 méter - a palota egy római villa és egy kaszárnya alaprajzának ötvözete. Hatalmas udvara, a Peristilium pogány templomokkal és óegyiptomi szfinxekkel díszített.

             

                         

A VII. században a helyi telepesek a szláv támadások előli menedéknek használták a palotát. Diocletianus mauzóleumát a Szent Duje székesegyházzá alakították, míg a császári lakosztály felújított formájában az újonnan érkezőknek nyújtott szállást. A középkor és a reneszánsz idők szintén számos nyomot hagytak a palota struktúráján, mígnem a XVIII. században a skót Robert Adam újra felfedezte, és ihletett merített belőle az angol neoklasszikus stílus alapjainak megalkotáskor.

                           

Ma Split úgy tűnik fel előttünk, mint a nyugati kultúra ragyogó metaforája. A város határaiban már nem csak mezőket, hanem elegáns velencei stílusú negyedet, sőt néhány barokk lakóházat és lélektelen XX. századi  épületeket is találunk.

A Nyári Fesztivál ideje alatt, a Peristiliumot kortárs táncelőadások és zenei együttesek veszik birtokba. A hatalmas, évszázadokon keresztül törmelékkel borított földalatti termek helyén napjainkban piac üzemel, ahol a világ bármely pontjáról érkezett turista találhat magának vásárfiát.

                                       

Ebben a varázslatos városban semmit sem az eredeti állapotában találunk, azonban nem is merül semmi feledésbe. Minden új épület merít a korábbi formákból és elődeire alapul. Az egyes korszakok stílusa ellen tudott állni a mindenkori következő kor újító hajlamának, és könnyű minden sarkon meglátni a római idők ragyogását, ahogy áttüremkedik egy polgári ház falának vagy egy divatmárka üzletházának résein.

                                                    

                                                         

Split kapu is egyben. Számtalan hajó- és komp-kirándulás indul innen, melyek az idilli adriai térség szigetvilágába kalauzolnak bennünket. És alkonyattájt, ha bárkánk már messze jár a mólótól, csak hunyorítanunk kell, szemünkkel és lelkünkkel egyaránt, és akkor megláthatjuk egy öreg császár halvány körvonalait, aki az idősek ráérős módján veteményesét gondozza. Elmereng a régi idők fényén, és elégedett, mert bár már régen visszavonult, sikerült egy olyan egyedülálló várost alapítania, mely mindörökre halhatatlanná teszi őt.

                                

                                               

Hrvatski tekst

Split - hir jednog cara

Ujutro, 1. svibnja 305. godine, na brdašcu u okolici Nikomedije, Dioklecijan se sa suzama u očima priprema za obraćanje mnoštvu ljudi. Na istome mjestu na kojemu je bio okrunjen, po prvi puta u povijesti, jedan rimski car objavljuje svoju odluku o abdiciranju. Nakon što je vladao sredozemnim svijetom više od 20 godina i nakon što je proveo administrativnu reformu kojom bi se odgodila propast carstva za jedno stoljeće, Dioklecijan je odlučio mirno se povući u palaču koju je sam dao sagraditi na obalama jadranske obale, u jednoj maloj bivšoj grčkoj koloniji, nekoliko milja od Salone, svog rodnog grada.

U sadašnjosti, Dioklecijanova "kuća za odmor" najbolje je uščuvana palača rimskog razdoblja i određuje povijesni centar krasnoga turističkoga grada Splita u Hrvatskoj. Njegov izvorni tlocrt (190 x 160 metara) kombinira svojstva rimske vile i vojarne te je u sebi imala veličanstveno dvorište imena Peristil, s poganim hramovima i sfingama iz starog Egipta.

U 7. stoljeću okolni stanovnici koristili su palaču kao obrambeno utočište protiv slavenskih osvajača. Dioklecijanov mauzolej pretvoren je u katedralu svetog Dujma a carske odaje reformirane su kako bi mogle primiti nove stanovnike. Povijest je i dalje utjecala na strukturu palače tijekom srednjeg vijeka i renesanse, sve dok je u 18. stoljeću nije nanovo otkrio Škot Robert Adam i koristio je kao inspiraciju za uspostavljanje temelja engleskog neoklasičnog stila.

Danas je pojava grada Splita savršena metafora zapadne civilizacije. Zidine više nisu okružene ruralnim dijelovima, već elegantnim venecijanskim kvartom, s nekoliko baroknih vila i neprivlačnim zgradama 20. stoljeća. Tijekom Ljetnog festivala Peristil ugošćuje glazbene grupe i plesne skupine suvremenih plesova. U ogromnim podzemnim dvoranama koje su se stoljećima punile šutom danas se nalaze dućani za globalizirane turiste.

U ovom magičnom gradu ništa nije u svom izvornom obliku i ništa ne nestaje potpuno. Svaka nova zgrada odražava i naslanja se na prethodne. Svako razdoblje uspijeva se oduprijeti revolucionarnoj prirodi nadolazećeg, a u svakom uglu može se razabrati rimski sjaj vijugajući između raspuklina neke građanske kuće ili trgovine poznate modne marke.

Split također možemo smatrati ulaznim vratima na nebrojene izlete gliserima i trajektima kojima se može doprijeti na idilične jadranske otoke. Tada, kada se u sumrak brod udaljava od mola, ako zaoštrimo pogled i dušu, možemo vidjeti galantnu siluetu staroga cara koji, polaganim protekom godina, i dalje uzgaja svoj vrt. Nostalgičan za minulom slavom, ali zadovoljan jer je nakon povlačenja uspio osnovati jedinstveni grad koji će ga ovjekovječiti.    

A szobrok üzenetei

Ki merne ítélkezni egy arkangyal felett? A számos vitát kiváltott Német Megszállás Áldozatainak emlékművét visszafogott ünnepségen adták át. Bizonyos kritikák szerint a védtelen és szenvedő Gábriel arkangyalt támadó birodalmi sas nem megfelelően ábrázolja Magyarország szerepét a II. világháborúban.

               

Liszt Ferenc

                         












Madarat tolláról, embert barátjáról. A társadalmakat pedig leginkább ünnepeiken és szobraikon keresztül ismerhetjük meg. Előbbiek őseik, és utóbbiak gyermekeik. Budapest bővelkedik szobrokban, melyek bepillantást adnak a város álmaiba és bánataiba, mintha éreznénk a város szívverését.

 

                                   Hösök tére

Természetesen nem minden szobor egyforma. A 20. századig inkább gőgös, méltóságteljes, ünnepélyes szobrokat emeltek, mint a Hősök terén található honfoglaló hét vezér szobra. Rideg márvány és bronz, mely nem éppen a szívélyes és kellemes beszélgetések tökéletes színtere. „Hiszen erről szól a neoklasszicizmus”, mondhatnák az olvasók. De ez nem igaz, van még valami más.


 

                   

                                      Anonymus

       Mátyás kútja

A Mátyás-kút „solymászát” rangjához nem illő önteltséggel ábrázolták, és Anonymus városligeti szobra sem a jó történészekhez méltó kommunikatív pozitúrát vette fel. Érdekes módon mindketten csuklya alá menekülnek, mintha rejtegetnének valamit, ami inkább zavaró, mint szuggesztív, mert igazából nem is őriznek mély titkokat. Amikor kiemelnek valakit a mozdulatlanságból, mint például Kapisztrán Szent János szerzetest, azt fellengzős és eltúlzott mozdulatokkal teszik, melyek figyelemfelkeltés helyett arra késztetik az embert, hogy áttérjen az úttest másik oldalára. Mind rendkívül tiszteletreméltó, de ki szeretne velük meginni egy csésze kávét?

  

                    

                   János Kapistrán

Lenin

A szovjet megszállás zsarnokokat, ikonokat és a rendszer barátait is elhozta, akik ma a száműzetés keserűségén sajnálkoznak együtt, bezárva néhány percre a belvárostól egy szabadtéri parkban (*). Bár száműzetésben élnek, hiányuk nem marad mindig észrevétlen.

                    

                       Déryné

Békebeli rendőr

Szerencsére a demokrácia kellemesebb emberek előtt is megnyitotta ajtaját. Ennek előfutára kétségkívül a színésznő, Déryné volt (ilyen előfutár csakis asszony és művész lehetett), aki a Krisztina téren sugározza magából rokonszenves személyiségét. Új idők szele, hogy gróf Károlyi Sándor és Kálmán Imre zeneszerző szobrai hagytak egy kis helyet maguk mellett, mintegy beszélgetésre invitálva a járókelőt.

Károlyi Sándor

Kálmán Imre

A Zrínyi utcában található Békebeli rendőr szobra már egy humorosabb vonalat képvisel, és kénytelen beletörődni, hogy a Bazilikát látogató turisták szüntelenül pózolnak vele, sőt olykor még pocakját is szeretetteljesen megsimogatják. A komédia azonban nem mindig része a találkozásnak. Legalábbis ezt sugallja Radnóti Miklós szobra, aki kimerülten és elgyötörten fogad minket, mintha meg szeretné osztani velünk halála előtt írt utolsó költeményét.

Radnóti Miklós

Városi egyszerűséggel szegezi tekintetét a Parlamentre Nagy Imre, és figyelmesen vizsgálja, hogyan fejlődik köztársasága, melyet 1956-ban szeretett volna megalapítani. Egy szerény hídról teszi mindezt, mely talán egy nap összeköti valamennyi Budapesten megörökített személy lelkét. 

                               

                                  Nagy Imre

              Nagy Imre

Szürke angyalok, harcosok, nosztalgikus kommunisták és bohém művészek. Közöttük tengetjük hétköznapjainkat, mi, budapesti lakosok. Vajon melyik ábrázolja leghűbben jövőnket?

Van miben reménykednünk. A Falk utca sarkán töprengő kétségekkel teli, de mindig szívélyes Columbo hadnagy minden bizonnyal megoldja számunkra ezt a rejtélyt.

Columbo

(*) Lásd:  http://amissziovezetonaploja.blogspot.hu/2013/04/bujocska-szoborparkban-beszelgetesek.html

Kőszeg: a város, mely megállított egy birodalmat

1532-ben a Török Birodalom hatalma tetőpontján volt. Ellenőrzése alatt állt a mediterrán térség, sőt Kis-Ázsia, a Balkán és Rodosz már a birodalomhoz tartozott. És már szinte a kezében volt egy újabb zsákmány. Augusztus elején Nagy Szulejmán előrenyomult a magyar Alföldön, győzelmeket győzelemre halmozva abban a biztos tudatban, hogy ez alkalommal Bécs nem tud majd ellenállni. Megtanulta a leckét: meg kell érkeznie még a nyár vége előtt annak érdekében, hogy elkerülje a rossz időjárást és az őszi esőzéseket, ami egyszer már balszerencsét hozott neki az 1529-es csúnya vereség alatt. A nagy szultán, a legfőbb törvényhozó okkal örülhetett: 120 ezres hadseregével mindössze három-négy napra jártak Bécstől. Onnan már álmodozni Európa többi részéről már nem is akkora képtelenség. Dicsőségét már csupán Kőszeg árnyékolja be, egy kicsiny és ártalmatlan vár, mely nem okozhat túl nagy gondot.  

              

Kőszeg, a ma 14.000 lelket számláló magyar város, három kilométerre fekszik Ausztriától. 1532-ben sokkal kevesebben lakták. Néhány család mintegy 700 fős őrséggel, akik megmenekültek I. Ferdinánd támadásától, ugyanis a vezér túl kockázatosnak találta az oszmán fenyegetést, így csapataival visszavonult. Úgy tűnhetett, hogy a kocka el van vetve.  A sorsnak azonban más terve volt. Egyetlen ágyú nélkül, és a logikát teljesen megcáfolva a horvát Jurisics Miklós a vár kapitánya felvette a harcot a török hadsereggel szemben. Egy olyan védelmi stratégiát dolgozott ki, amelyben az idősek, az asszonyok és a gyermekek is részt vettek. A férfiak minden erejüket bevetették, és senki nem hiányzott az összecsapásokból.

              
   

A várossal szemben található dombról – mely ma is egyértelműen elválasztja a tornyot a vártól – hitetlenkedve nézte végig Szulejmán és nagy vezére, Ibrahim Pashá az eseményeket.

              

25 napon keresztül a 16. század egyik legnagyobb hadserege megállás nélkül ágyúzta a várost. Számos alkalommal tűnt úgy, hogy a falak megadják magukat, de a védelmezők lelkiereje nagyobbnak bizonyult. A város bátorságának köszönhetően 19 támadási kísérletet vertek vissza. Minden nap döntő jelentőségű volt. A Szulejmán seregében szolgáló katonáknak, a janicsároknak megígérték, hogy októberre visszatérhetnek hazájukba. Ezek kívül elterjedt, hogy V. Károly személyesen indult útnak seregével megmenteni testvérét. És mindeközben a rettegett ősz vészesen közeledett.

              

Akaratával szemben, de átlátva a helyzet súlyát, Szulejmán úgy döntött, hogy visszavonul. Bécsnek tehát jó oka van arra, hogy soha ne felejtse el Kőszeget. Augusztus 30-án, 11 órakor az utolsó török csapatok is elhagyták a térséget.

                             

Napjainkban a Kőszegi vár nyitva áll a turisták előtt. A múzeumban történelmi emlékeket találhatunk, melyek hűen tükrözik az eseményeket, de néhány termet már átalakítottak bankettek számára vagy játszóháznak.

              

A város ezen felül az ország egyik legkáprázatosabb főterével büszkélkedhet, és szőlő- és bortermelő központja is figyelemreméltó: a múzeum egyik vitrinében őriznek egy könyvet, melyhez minden évben (1700 óta) hozzáillesztenek egy oldalt, melyen három rajz a régió új szőlőfajtái előtt tiszteleg.

              

De persze ez össze sem hasonlítható azzal az ünnepséggel, melyet minden évben augusztus 30-án tartanak, és az egész város a dicsőség pillanatában fürdőzik. Sőt, ezen pillanatokra minden nap emlékezhetnek a város lakói, amikor 11 órakor megszólalnak a templom harangjai, hogy megünnepeljék az alkalmat, amikor a Nagy Szulejmán nem tudott elbánni Kőszeggel. 

              

Normafa. Az erdő varázsa és titokzatossága

Ha valaki bejárja Európát a táblákkal, városközpontokkal, antennákkal és termőföldekkel körülvett autópályákon, nehezen tudja elképzelni, hogy csupán ezer évvel ezelőtt az „európai városok” – Brugge, Gent, Velence és még néhány város kivételével – kis termőföldekkel körülvett falvak voltak. A többi pedig sűrű erdő. Ahogy az iszlám a sivatag közepén lévő oázisokból, úgy a kereszténység az erdő közepén lévő tisztásokból nőtte ki magát.

A zord és vad erdő a kirekesztettek és számos földműves éléskamrája is volt, amikor a termés nem volt elegendő, vagy az uraságok nem voltak igazán nagyvonalúak. De a természet bőkezű volt, és bármikor kész volt segíteni a rászorulókon, csak úgy, mint az emberiség kezdetekor. Az erdő azonban veszélyt is rejtett az utazók és a zarándokok számára, de rengeteg mítosz szülőhelye is volt egyben. Medvék, farkasok, tolvajok leselkedtek a gyanútlan utazókra a kétes ösvényeken. Az erdő, messze a kastélyok, apátságok és templomok megnyugtató védelmétől, a farkasemberek, boszorkánygyűlések és képzeletbeli élőlények birodalma volt, legalábbis ahogy középkori elődeink élénk fantáziájában élt.

Napjainkban különös kiváltság egy olyan városban élni, mint Budapest (főleg Budán), ahol az erdők még mindig körülvesznek bennünket. Kevesebb, mint egy kilométerre élünk a Normafától. Nevét azért kapta, mert 1840-ben egy európai hírű magyar énekesnő itt énekelte Bellini: Norma című operájának nagyáriáját. Ettől kezdve a korábban Viharbükknek nevezett fát Normafának nevezték.
Tavasszal és nyáron a Normafa olyan, mint egy nemzeti park, tele kiránduló családdal, kerékpározóval és futóval. Mint a Greenpeace Disneylandje. Ősszel azonban ez a nyüzsgés elhalkul, és rétegesen öltözködő, gondolkozni és olvasni vágyók színterévé alakul.

De télen, amikor leesik a hó, és az árnyak elhomályosítják a középkor és napjaink között lévő távolságot, a Normafa igazi erdővé változik, tele rejtélyes misztériummal és elképzelt veszéllyel. Ekkor szoktunk nekivágni Fabrizióval az erdőnek, nem kevés elemózsiával felszerelkezve. A megfagyott fák között elmélkedünk, a jégen csúszkálunk, vagy amikor már majdnem besötétedik, eljátsszuk, hogy eltévedtünk. És a csend nyugtalanító hangjával körülvéve, hagyjuk, hogy egy távoli fény és a forró csokoládé ellenállhatatlan illata vezessen minket haza.

Victor Vasarely és a demokratikus művészet

A nyugati világ történetének nagy részében a festmények egyediek, mozdulatlanok és örökkévalók voltak. A vallás, a monarchia, az euklidészi geometria és a tiszta ész legjobban az örökkévaló, autonóm és tökéletes művekben tükröződött, melyek hűen ábrázolták a tökéletes értékrendeket és gondolkodásmódokat. A közembernek, aki legtöbbször még a saját életével sem rendelkezhetett, még véletlenül sem kérték ki a véleményét a perspektivikus ábrázolás kérdéseiben, sem a következő uralkodó személyét illetően, és semmilyen formában nem vett részt a művészi alkotófolyamatban. A festmény egyedi volt és változatlan, áradó fényben vagy félhomályban kiállítva, hogy a csodájára járjanak, de nézőitől teljesen függetlenül. A művészt lehetetlen volt összetéveszteni a kézművessel vagy a tudóssal. Alkotásaik már önmagukban teljes művek voltak, de a közönség esetleges.

   

A történelem máig tisztázatlan pillanatában azonban minden stabilitás szertefoszlott. A régmúlt bűntettei ma már csupán jogi aktusok. Azzal a könnyedséggel, ahogy az ember TV csatornát vált, az emberek már választhattak maguknak herceget, társat, istent, szakmát, nevet és nemet, életük során többször is, ha úgy akarták. Az egyértelmű és vitathatatlan szabályokból felépülő rendezett világ egyszer s mindenkorra véget ért. Az új világ új művészetre volt éhes. És egy zseniális magyar az elsők között volt az új művészet életre hívásában.

      

Victor Vasarely 1906-ban született Pécsett. Három évig az ELTE orvostan hallgatója, azonban 1927-ben otthagyja az egyetemet, hogy minden idejét a művészetnek szentelhesse. 1930-ban véglegesen Párizsba költözik.

   

1954-től születnek meg grandiózus művei. Ehhez először el kellett bontania a tudomány, a szobrászat és a kézművesség között húzódó falakat, és csökkenteni az alkotó és a közönség között kialakult távolságot. Egyszerű geometrikus formák alapján olyan képeket alkotott, melyek reprodukálása nem okozott problémát.

Optikai festészetének gyümölcsei felvetik a kérdést mindenkiben: milyen formát is látunk valójában? Egy másik szemszög vagy egy egyszerű pislogás képes megváltoztatni a benyomásunkat, és kénytelenek vagyunk különböző térbeli ábrázolások közül választani. Elménk különféle térbeli felfogásokat javasol ugyanazon kép megfigyelése közben, és rájövünk, hogy milyen ingadozó az a világ ahol élünk. Már nem az a cél, hogy a művész megidézzen egy szentet, egy csatát, az avignoni kisasszonyokat vagy egy négyzetet, a főszerep immár a művészeti alkotásé. A mű szerves részévé válik az anonim csodáló, aki szükségszerűen beleolvad az alkotási folyamatba. A néző már nem csupán egy kívülálló, aki megtekinti a művet, ő a művész társa és a mű fő témája. Egyedi és személyes mű, mely csak arra a néhány percre létezik, amíg a néző a vásznon felejti szemét. Ebben a szent percben a néző egy olyan kincset fedezhet fel, mely egész életét szebbé teheti. Legalábbis ez a művész reménysége.

             

Victor Vasarely 1997-ben halt meg Franciaországban. Legjobb kiállításai Magyarországon találhatóak Pécsett és Budapesten. A nyájas olvasó csak akkor értheti meg igazán ezen sorokat, ha már ellátogatott valamely Vasarely kiállításra. És így nyer teljes értelmet Vasarely életműve is.

              

Vasarely Múzeum, Pécs http://www.jpm.hu/index.php?m=1&s=2&id=89

Vasarely Múzeum, Budapest http://www.vasarely.hu/