A háború arca

1944 és 1989 között a magyar társadalom nagyrésze a XX. század két nagy európai diktatúrájának áldozata volt. A Terror Háza (http://www.terrorhaza.hu) egy olyan múzeum, amely koncertáltan mutatja be a két rezsim legpervezebb arcát: a társadalmi kontrollt, a besúgás rendszerét, a kínzásokat, mindannak ellentétét amit demokratikus egymás mellett élésnek, vagy humánus szervezeti formáknak nevezünk. A Múzeum Budapest legelegánsabb sugárútján található, ugyanabban az épületben kapott helyet, ahol először a nemzetiszocialista rendőrség, később pedig a sztálinista rezsim jegyezte fel áldozatait és rendelkezett életük felett. Miután többször elhalasztottam a látogatást, végül egyedül jártam be a múzeum termeit. Nem lep meg, hogy sok magyar ember inkább nem nézi meg a kiállítást. Azoknak, akik végigélték a horrort, sötét szobáinak puszta létezése is elég, hogy megfelelően hozzájáruljon a kollektív emlékezet fentartásához.

                     

A képesség, hogy össze tudjuk szedni magunkat a rémálmaink után, az emberiség egyik legértékesebb kincse. De az emberi méltóság megnyomorítása természtesen nem zárható négy fal közé, ott kóborol az emlékek és a hétköznapok árnyékai között. Ha csak egy áldozatnak is a szemébe nézünk,  megértjük mindazt, aminek nem lett volna szabad megtörténnie.

Én soha nem éreztem olyan testközelből a háború fájdalmát, mint amikor Ámos Imre sötét szépségű képeit nézem. Sokkal inkább hatással vannak rám, mint a statisztikák, a háborús elbeszélések, a fekete-fehér dokumentum filmek. Ámos művészete az egyszerű ember szemévél mutatja meg a csatamezőt, aki ártatlanul, védtelenül kényszerül arra, hogy végigjárja az abszurd történések kálváriáját.

           

Eredeti nevén Ungár Imre, 1907 december 7-én születt Nagykállón, a hászidizmus  magyarországi központjában. Nem sokkal születése után korán meghalt édesapja, és nevelése beteges édesanyjára és anyai nagyapjára maradt, aki a helyi zsidó közösség nagyrabecsült tanítója volt. Ebben a közegben nevelkedett a magyar múlt dicsőségén, és abban a kioltahatalan reményben, hogy egyszer eljön a Messiás. Festészetét inkább a Biblia és a költészet inspirálta, mint a kortárs festészeti mozgalmak (habár ezek az irányzatok sem álltak messze tőle).

1931-ben ismerte meg jövőbeni feleségét, Anna Margitot, akivel őszinte szerelemben és a művészet iránti szenvedélyben éltek. 1934-ben vette fel végleg az Ámos nevet, a bibliai próféta tiszteletére. A következő években több nyarat töltött a festői szépségű Szentendrén, melynek idilli utcácskáit sok festményén megörökítette.

           

Először 1940-ben  rendelték be munkaszolgálatra vasúti sín fektetésre. Később tizennégy hónapot töltött az orosz fronton, ahol végül a tüdőgyulladás és a járványos tifusz legyengítették. Kritikus állapotban haza tér lábadozni egy pár hónapra, ám ismét berendelik. Anna Margittal való viszontlátás öröme némileg felgyógyítja, de felerősíti a pánikot és a nyugtalanságot is, hogy újra vissza kell térnie a pokolba.

              

Soha nem hagyott fel a rajzolással: összegyűrt fecnikre, nedves kartonokra, ceruzával, szénnel, ami épp a keze ügyébe került. Vallásos hevülettel örökítette meg azoknak az embereknek a szenvedését, akik körülvették. Minden rajzzal, minden nappal közelebb került a végső szakadékhoz. Apokaliptikus víziók, megkínzott arcok, remény nélküli angyalok, az élet utolsó lehellete, mely alig szűrődik át a halott csendéleteken.

             

1944 novemberében a buchenwaldi koncentrációs tábor környékén társai látták utoljára haláltusáját. Műveinek jelentős része megtekintejető az Ámos Imre – Anna Margit múzeumban (Szentedre, Bogdányi u. 12)

Szülővárosában a hajdani pezsgő zsidó élet és közösség létezésénk egyetlen tanúja a temető. A nagykállói zsinagógát soha nem építették újra.