Victor Vasarely és a demokratikus művészet

A nyugati világ történetének nagy részében a festmények egyediek, mozdulatlanok és örökkévalók voltak. A vallás, a monarchia, az euklidészi geometria és a tiszta ész legjobban az örökkévaló, autonóm és tökéletes művekben tükröződött, melyek hűen ábrázolták a tökéletes értékrendeket és gondolkodásmódokat. A közembernek, aki legtöbbször még a saját életével sem rendelkezhetett, még véletlenül sem kérték ki a véleményét a perspektivikus ábrázolás kérdéseiben, sem a következő uralkodó személyét illetően, és semmilyen formában nem vett részt a művészi alkotófolyamatban. A festmény egyedi volt és változatlan, áradó fényben vagy félhomályban kiállítva, hogy a csodájára járjanak, de nézőitől teljesen függetlenül. A művészt lehetetlen volt összetéveszteni a kézművessel vagy a tudóssal. Alkotásaik már önmagukban teljes művek voltak, de a közönség esetleges.

   

A történelem máig tisztázatlan pillanatában azonban minden stabilitás szertefoszlott. A régmúlt bűntettei ma már csupán jogi aktusok. Azzal a könnyedséggel, ahogy az ember TV csatornát vált, az emberek már választhattak maguknak herceget, társat, istent, szakmát, nevet és nemet, életük során többször is, ha úgy akarták. Az egyértelmű és vitathatatlan szabályokból felépülő rendezett világ egyszer s mindenkorra véget ért. Az új világ új művészetre volt éhes. És egy zseniális magyar az elsők között volt az új művészet életre hívásában.

      

Victor Vasarely 1906-ban született Pécsett. Három évig az ELTE orvostan hallgatója, azonban 1927-ben otthagyja az egyetemet, hogy minden idejét a művészetnek szentelhesse. 1930-ban véglegesen Párizsba költözik.

   

1954-től születnek meg grandiózus művei. Ehhez először el kellett bontania a tudomány, a szobrászat és a kézművesség között húzódó falakat, és csökkenteni az alkotó és a közönség között kialakult távolságot. Egyszerű geometrikus formák alapján olyan képeket alkotott, melyek reprodukálása nem okozott problémát.

Optikai festészetének gyümölcsei felvetik a kérdést mindenkiben: milyen formát is látunk valójában? Egy másik szemszög vagy egy egyszerű pislogás képes megváltoztatni a benyomásunkat, és kénytelenek vagyunk különböző térbeli ábrázolások közül választani. Elménk különféle térbeli felfogásokat javasol ugyanazon kép megfigyelése közben, és rájövünk, hogy milyen ingadozó az a világ ahol élünk. Már nem az a cél, hogy a művész megidézzen egy szentet, egy csatát, az avignoni kisasszonyokat vagy egy négyzetet, a főszerep immár a művészeti alkotásé. A mű szerves részévé válik az anonim csodáló, aki szükségszerűen beleolvad az alkotási folyamatba. A néző már nem csupán egy kívülálló, aki megtekinti a művet, ő a művész társa és a mű fő témája. Egyedi és személyes mű, mely csak arra a néhány percre létezik, amíg a néző a vásznon felejti szemét. Ebben a szent percben a néző egy olyan kincset fedezhet fel, mely egész életét szebbé teheti. Legalábbis ez a művész reménysége.

             

Victor Vasarely 1997-ben halt meg Franciaországban. Legjobb kiállításai Magyarországon találhatóak Pécsett és Budapesten. A nyájas olvasó csak akkor értheti meg igazán ezen sorokat, ha már ellátogatott valamely Vasarely kiállításra. És így nyer teljes értelmet Vasarely életműve is.

              

Vasarely Múzeum, Pécs http://www.jpm.hu/index.php?m=1&s=2&id=89

Vasarely Múzeum, Budapest http://www.vasarely.hu/

Kastély Joseph Haydnnek

Napjainkban a zenei alkotások jórészt a felvételeknek, elektronikus kereskedelemnek, rendezvényszervezőknek, videóknak, rádiónak, televíziónak, csengőhangoknak és a jegyárusításoknak köszönhetően maradnak fenn.

A 15. és a 19. század között azonban mindez ismeretlen volt. Hogyan volt mégis lehetséges a zene virágzása a nyugati világban? A válasz minden bizonnyal a vagyonos és jó zenei ízléssel rendelkező emberek, a mecénások odaadásában keresendő. Egyesek praktikus okokból tartottak el nagy hírnévnek örvendő zeneszerzőket, ugyanis presztízst jelentett uradalmukban vagy zenét a vallásos ünnepeken. Mások pusztán a művészet szeretete miatt, vagy, hogy emeljék rezidenciáik mulatságainak fényét. Az utóbbiak legismertebbje a 18. századi magyar arisztokrácia legbriliánsabb alakja: Esterházy Miklós herceg, a „Pompakedvelő”.

Az Esterházyak földbirtokai a mai Fertőd tájon elhelyezkedő Süttörön és Esterházán voltak (körülbelül 150.000 hektár), néhány kilométerre a mai magyar-osztrák határtól. A 126 termes kastélyt 1766-ban építették a Schönbrunni és a Versailles-i kastély mintájára. Az osztrák zeneszerző Joseph Haydn (1732-1809) huszonnégy évet élt itt, ahol ötven szimfóniát és tizenkét operát komponált és mutatott be. Esterházy Miklós állandó zenekart alkalmazott, sőt Operaházat és Bábszínházat is építetett kastélya mögé. A herceg és barátai az erkélyről nézték az előadásokat, míg a helyi lakosok (belépőjegy nélkül) a földszintről hallgatták a muzsikát. A legpompásabb mulatságokat tűzijáték koronázta a kertben, ahol nem mellesleg 60.000 virágot gondoztak. Egy egyszerű földműves életében hatalmas eseménynek számított egy-egy ilyen előadás, ugyanakkor azt elképzelni is nehéz, hogyan tudott volna Haydn nagylelkű mecénása nélkül komponálni.

A második világháború alatt a kastély német főhadiszállásként és szovjet katonák kórházaként működött. Ezután néhány évre sorsára hagyták, de napjainkra visszanyerte régi pompáját. A barokk környezetben gyönyörködhetünk magyar és osztrák művészek szobraiban, olajfestményeiben, freskóiban és faliszőnyegeiben és nem utolsósorban értékes paravánokban, melyeket a herceg Kínából hozatott. A kastély még mindig az eredeti – annak idején nagyon fejlett – fűtésrendszerrel működik. Mária Terézia pompás termeit is megtekinthetjük, melyeket 1773-as látogatása alkalmából külön a császárné kényelmét szolgálva terveztek.

Az elmúlt években néhány termet átalakítottak szállóvendégek számára, és a Gránátos Terem ma már fényűző étteremként üzemel. Természetesen a zene még mindig jelen van, és gyakran rendeznek koncerteket a Koncertteremben és a nemrég felújított Bábszínházban.

Családommal egy gyönyörű koncerten jártunk, melyet Andras Staier vezényelt. Az előadás után alkalmunk nyílt néhány szót váltani Esterházy Antallal, egy előkelő és szívélyes úriemberrel, aki a kastély alapítójának egyenes ági leszármazottja, 13. Galánthai herceg és a Galánthai Esterházy család fő ágának feje. És még azt is megengedte, hogy készítsünk róla egy fényképet.

A derült, hűvös éjszakán, miközben Fabrizióval a főkapu felé sétáltunk, az jutott eszembe, hogy két és fél évszázad után a Fertődi Kastély még mindig elkápráztatja az embert, és Esterházy nagysága ugyanúgy tündököl. Ahogy Franz Joseph Haydn muzsikája is.  

Budapesti tangó

A magyar őszben, amikor a Nap már eltűnt, de a hó még várat magára, nagy örömmel bóklászom a budapesti utcákon. És nem csak a város szépsége ragad magával, hanem ahogy befogadja az idelátogatókat, nem is beszélve az emlékekről, melyeket felébreszt bennem. Kedvenc európai városaim Bergen, Párizs, Velence, Prága és Stockholm, de valamiért mindegyikben idegennek érzem magam. Budapesten viszont nem. Egy pillanatra megfeledkezem a távolságról, és elképzelem, hogy Buenos Airesben sétálgatok. Leírhatatlan az érzés. Nehéz megmagyarázni, de van valami nagyon hasonló a két város között. Néha eszembe jut, hogy épp olyanok, mint két ikertestvér, akiket rejtélyes módon elválasztottak születésükkor.  Előfordulhat, hogy egy utazási iroda most felháborodna, mert nem a Lánchídról, vagy a Budai Várról, sőt nem is a Hősök Teréről beszélek. Sokkal inkább ámulatba ejtenek az elfeledett kapuk, a szürke épületek, a diszkrét tekintetek vagy a névtelen utcák. Olyan megfoghatatlan részletek ezek, melyek leginkább kifejezik Budapest sajátos lelkületét.

                



Meglátok egy régi múzeumot, és az a benyomásom, hogy igazából Buenos Aires belvárosában kószálok egy ünnepnapon vagy éjszaka, amikor az irodaházakban egy lélek sincs. Az elegáns Andrássy úton az Oktogon felé sétálva úgy érzem, mindjárt megérkezem a Buenos Aires-i La Biela kávézóba vagy az Alvear Hotel pékségébe. A történelem minden bizonnyal alátámasztja különös benyomásaimat, ugyanis Buenos Aires és Budapest (de leginkább Pest) gazdaságilag és építészetileg ugyanabban az időszakban, a 19. század végén virágoztak fel. A neoklasszicizmus és a boldog békeidők rendkívüli emlékműveket hagytak örökül nosztalgikus lakói számára.

                 
Mindkét város legendás folyók partján indult növekedésnek, melyekkel a város lakóinak nem mindig volt könnyű dolga. Budapest a Duna áradásait több évszázados harcok után tudta csak szabályozni. Ugyanakkor, Buenos Aires több évtizedig hátat fordított a La Plata folyónak, mintha csak el akarta volna felejteni, hogy neki köszönheti létét.

Ebédidőben a Vásárcsarnokból (melyet tekinthetünk a Buenos Aires-i Mercado del Progreso bátyjának is) a Pampas étterem felé veszem az irányt, hogy újra érezzem az argentin steak hamisítatlan ízét, mely nyugodtan felveheti a versenyt Buenos Aires legjobb rostonsültjeivel (igaz, egy kicsit borsosabb áron). Az ablakon kinézve, megjelennek a tangó búskomor főszereplői: elegáns külsejű, visszafogott, de elszánt úriemberek, akiknek arcán tükröződik, hogy az élet lehetne jobb is.

              

Késő délutáni séták után a Centrál vagy a New York Kávéházban megfeledkezem arról, hogy mennyire hiányoznak Buenos Aires-i törzshelyeim, a Tortoni vagy az Ideal kávéház. Nem is szólva arról, hogy a Carlos Kávéház egyértelmű tisztelgés a „Mi Buenos Aires querido” szerzője előtt. Amikor leszáll az éj, egy villamos szeli ketté a ködös körutat. Az idős, bajszos villamosvezetőre nézek, és a számon van a kérdés: „Főnök úr… Nem vinne el a Liniers vasútállomásig?” A vezető rám pillant, és úgy mosolyog, mintha elfojtott kérdésemet megértette volna.

Budapest és Buenos Aires annyira hasonlóak… Az egyik majdnem egy igazán nagy birodalom fővárosa lett, a másik egy olyan birodalom igazi fővárosává vált, mely soha sem létezett igazán.

                

Végső búcsú a Vidámparktól

Tavaly, a tél kellős közepén költöztünk Magyarországra, és megérkezésünk második napján már Budapest hófedte utcáit róttuk Fabrizióval. Sétánk során hamar felfedeztük a Vidámparkot is, és a drótkerítésen át nézegettük, hogy milyen izgalmak várnak majd ránk, ha egyszer újra tavasz lesz. Sóvárogtunk, épp úgy, ahogy egy ragadozó távolról méregeti prédáját.

  

Elérkezett a tavasz, és Budapest kivirágzott. Azt tudni kell, hogy a Vidámpark az nem Disneyland. Igazi vurstli, autentikus hangulat, mint a „Garufa” tangóban a „Parque Japonés” vagy mint az egykori „Italpark” Buenos Airesben, persze az összetéveszthetetlen magyar hangulattal megfűszerezve.

Az 1906-ban készült körhintában a lovak érthetetlen nyugalommal galoppoznak, mintha csak egy novellából ugrottak volna elő. A dodzsemben az autók egy zárt helyen száguldoznak, és céljuk utolérni egy öt másodpercenként más-más helyen felvillanó fénycsóvát, ily módon garantálva a folyamatos ütközéseket. A barlangvasút egy olyan alagúton röpít minket keresztül, melyben Petőfi Sándor János vitéz című elbeszélő költeményének egyes jelenetei elevenednek meg mozgó bábúkkal illusztrálva (apropó, soha de soha ne mondják egy magyarnak, hogy nem tudják, ki az a Petőfi Sándor).

Természetesen nem hiányozhat a terítékről a céllövölde, az óriáskerék és más, nagy sebességű szórakoztató elemek. De a fő attrakció mégiscsak az 1922-ben, fából épült hullámvasút. Valódi műalkotás.

  

Ezek után nem nehéz kitalálni, hogy a nyár során számos alkalommal ellátogattunk a Vidámparkba, és persze mindig új élményekkel tértünk haza, annyira fáradtan, hogy amíg én vezettem, Fabrizio már a kocsiban elaludt. Szeptember 29-én újra elmentünk, ami azért volt igazán különleges, mert ez volt az utolsó látogatásunk. Nehéz elhinni, de a Vidámparkot örökre bezárták. Azt mondják nem jövedelmező, sokba kerül a fenntartása, így több jut az Állatkertnek, a mai gyerekek már játékkonzolokon játszanak.

Ezen a vasárnapon tehát felkészültünk, hogy végső búcsút vegyünk a Vidámparktól. Keserédes érzések kerülgettek aznap. A jegypénztár hosszú soraiban a többiekkel úgy néztünk egymásra mintha érthetetlen és igazságtalan végzetünkre várnánk. A horrorlabirintusban a múmia és Frankenstein inkább részvétet mintsem félelmet keltett bennünk. Szegény szörnynek most új munka után kell nézni! Még mindig nem tudom elhinni, és egy héttel később, amikor ezeket a sorokat írom, előveszem azt a műanyag karkötőt, mely a mindannyiunkban szunnyadó gyermeki világba engedett betekintést néhány órára.

  

Persze én nagyon jól tudom, hogy ez nem végződhet így. Ellen kell állnunk. Még mindig léteznek olyan helyek, ahova nem érnek el a ragadozók, a városfejlesztők vagy a könyvelési szakértők. Jóindulatú helyek, ahol menedéket találunk, amikor a merkantilizmus sarokba szorít. Apai szívem, vagy mától kezdve, a te emlékezeted, nyájas Olvasó. Kedves menedékhelyek, ahol Fabrizio mindig eltévedhet az elvarázsolt kastélyban, elszédülhet a hullámvasúton. Ahol a Drakula és a Farkasember pedig szabadon ijesztgethet minket lelkiismeret-furdalás nélkül.

És a körhinta forog tovább. 

  

Ki volt a legnagyobb magyar?

2013. augusztus 20-án, Szent István napján, Áder János Köztársasági elnök ünnepi beszédében Széchenyi Istvánt idézte: „Egynek minden nehéz; soknak semmi sem lehetetlen.” Ez volt az egyetlen idézet a beszédében. Nemzeti ünnepen az államelnökök rendszerint nem akárkitől idéznek. Nem véletlen, hogy egy olyan nagy hazafi szavait idézte a magyar államelnök, aki nem csak megfontolt politikus volt – liberális konzervatív –, hanem iparosodást szorgalmazó ország-fejlesztő államférfi, aki jól ismerte Európát és tudta, hogy Magyarország is képes lenne oda eljutni, ahova európai szomszédjai. Csakhogy addig igen küzdelmes út vezetett.

Nem voltam még olyan magyar városban, ahol ne lenne Széchenyi tér, út vagy utca. A nagyköveti rezidencia ugyancsak egy róla elnevezett utcában áll, ezért már megérkezésem óta kíváncsi voltam a névadó személyre és érdemeire. Miután a Habsburg haderő tisztjeként részt vett a Napóleon elleni harcokban (1809-1825), Széchenyi István gróf életét hazájának szentelte. Sokrétű és termékeny volt ez az élet. Hadd hozzak fel néhány példát tettei közül – már egy ilyen is elég lenne, hogy valakire örökké emlékezzen az utókor:

- 1825-ben egyévi jövedelmét ajánlotta fel azért, hogy abból megalapítsák a Magyar Tudományos Akadémiát.

- Ösztönözte, megterveztette és személyesen irányította a Duna és a Tisza folyók medrének szabályozását. Az évszázados fenyegetettség, amit a folyók áradása jelentett, így átalakult egy nagyszerű lehetőséggé, amivel a magyar termékeket bekapcsolta a külföldi áruforgalomba.

- Megépíttette a Lánchidat, mely Budapest legszebb dísze ma is, valamint a Várhegyet átszelő Alagutat. Nemzeti Színházat is építtetett.

- 1830-ban megjelent „Hitel” című könyve, amely útmutató volt a feudalizmus felszámolásában és az ország ipari fejlesztésében.

- „Lovakrul” című könyve nem csak a lóversenyek szervezett fejlődésére szolgált – bár kétségtelenül jót tett a magyar lovassportnak –, hanem az állattenyésztés és a lovak gazdasági fontosságára hívta fel a figyelmet.

A 19. század embere volt, élete mozgalmas és tevékeny, teljes elkötelezettséggel munkálkodott számtalan területen. Politikusként Habsburg-párti volt, egészen 1848-ig. Ekkor értette meg, hogy a nemzet függetlensége szükséges a haladáshoz, ez pedig csak forradalom útján volt megvalósítható. 45 éves, amikor felségül veszi elhunyt barátjának özvegyét, azt az asszonyt, akit évek óta szeretett. A 48-as forradalom vége felé egészsége megromlott, idegszanatóriumba vonult, de élete végéig publikált politikai leveleket, iratokat. Az osztrák udvar ellene fordult utolsó éveiben, és az idős gróf 1860-ban saját kezével vetett véget életének.

Nyughelye a család birtokán, Nagycenken található, ahol a személyiségét hűen tükröző, nemes egyszerűséggel berendezett kastély parkjában még egy gőzmozdonyos kisvasút is helyett kapott –  Fabriziónak ez tetszett a legjobban –, mivel Széchenyi a gőzhajtás és a vasút meghonosításáért is sokat tett.

A mauzóleumban az audiovizuális tárlatvezető készülék megemlíti, hogy a Széchenyi család leszármazottai közül néhányan Argentínában élnek.

Halálhírére a másik nagy államférfi, a radikálisabb nézetei miatt egész életében vele szemben álló Kossuth Lajos Széchenyit „a legnagyobb magyarnak” nevezte.  Ha politikai ellenfele is így jellemzi őt, akkor azt hiszem, ennél többet nem kell mondanom.

Egy szerelem hosszú története (Plitvicka Jezera – Horvátország)

Családommal erdei és hegyi túráink alkalmával általában két-három órát gyalogolunk, hogy elérjünk a vízeséseshez, a túra fénypontjához, ahol gyönyörködünk a csodálatos tájban, majd erőt gyűjtünk a visszaúthoz. A Plitvicei-tavak Nemzeti Parkban (http://www.np-plitvicka-jezera.hr/) már az első húsz percben húsz vízeséssel találkozik az ember, és azután egyre több zuhatag, patak, kilátó, türkiz lagúna és tó jön velünk szembe, mintegy szabadtéri labirintust képezve egy csodálatos hegység szívében, hihetetlenül gazdag növényvilággal tarkítva (1267 növényfajt jegyeznek a parkban, ebből 55 féle különböző orchideát).

Ez a fantasztikus természeti jelenség részben annak a tizenhat tónak köszönhető, melyek különböző magasságokon, egymással összekapcsolva helyezkednek el. Érdekes tény, hogy a vízben található ásványi anyagok elmeszesítik a közelben lévő növényeket, melyek az idő múlásával mésztufává alakulnak: porózus, habkönnyű kővé a leghihetetlenebb formákat öltve. 

Dombok, hidak és kicsiny szigetek tárulnak a szemünk elé, ahol nem kevesebb, mint 300 különböző pillangófaj él együtt a madarakkal, farkasokkal és barnamedvékkel (nincs ok az aggodalomra, a barnamedve nagyon félős, éppen, hogy csak megmutatja magát a látogatóknak).

Kirándulásunk bázisaként a Hotel Degeniját (www.hotel-degenija.com) választottuk, mely 5 km-re helyezkedik el a Nemzeti Park 1. számú bejáratától. Szimpatikus és jól felszerelt helynek bizonyult, méltányos árakkal, jó parkolóhelyekkel és egy kedves étteremmel, ahol egyszerű helyi ételekből választhatunk (érdemes előre asztalt foglalni, ha nem akarunk várakozni).

 

Feltételezem, hogy a természet szerelmesei akár egy életet is el tudnának tölteni Plitvicében, de sajnos nekünk csupán hat óránk volt, hogy betekintést nyerjünk a Nemzeti Park egy-egy varázslatos szegletébe, gyalog, hajón és erdei kisvasúton. Minden lépés új meglepetést kínált a természet „Alhambrájának” folyosóin bebarangolt utunk során. Az embernek az a furcsa érzése támad kirándulás közben, hogy a víz csörgedezése egy végtelen mesteri szimfóniává alakul át.

Eme nagyszerű koncert lezárásaként, még jutott időnk a Barac barlang felfedezésére (12 km-re a Nemzeti Parktól, egy 45 perces idegenvezetéssel egybekötve), melyről azt feltételezik, hogy már 6000 éve is lakták emberek.

Az alkonyat fényében ideiglenes otthonunkba érkezve magunkénak tudhattuk azt a jóleső érzést, amikor valaki a kulisszák mögül bepillantást nyer a fák, vizek és sziklák türelmes és gyümölcsöző románcába. A világ ezen kicsiny szegletében rájövünk, hogy az életben semmi sem véletlen. A Plitivicei Nemzeti Parkban nyilvánvalóvá válik, hogy a Teremtés módszeres tervezés eredménye, és nincs más dolgunk, mint felfedezni és hálásan gyönyörködni minden szépségében.