Győr: Patkó Imre gyűjtemény

A művészetnek két dologra van csupán szüksége: művészekre és műgyűjtőkre. A festészet fennmaradna kritikusok, múzeumok, a múzeumot látogató közönség, műkereskedők, galériavezetők, kurátorok, művészettörténészek, bloggerek vagy diplomaták nélkül. Műgyűjtők nélkül azonban a képzőművészetet életben tartó társadalmi-gazdasági mechanizmusok összeomlanának.

A műgyűjtők szenvedélyes emberek, szükségük van valódi szépségre, legyenek akár vagyonos cégvezetők vagy csak egyszerű alkalmazottak. Előfordul, hogy egy jó befektetés reményében bármit megtesznek, hogy megszerezzenek egy festményt, de mindig társul hozzá egy jó adag romantika és gyermeki ártatlanság a művészet rejtélyes útjainak megfejtése érdekében.

A történelem során már megismerhettünk kiváló és még kiválóbb műgyűjtőket is. A legfigyelemreméltóbbak között találjuk Patkó Imrét. Gyűjteményét Győr belvárosában (Széchenyi tér 4.) tekinthetjük meg. A múzeum egy 17. századi épületben található, mely a városban alkotó művészeknek is számos alkalommal adott kiállítóteret. A múzeum épületének sarkán lévő faemlékbe az odalátogatók szögeket ütöttek látogatásuk mementójaként.

 Amikor megérkeztem, zárva találtam a tárlatot, de a Xantus János Múzeumban dolgozó hölgy nagyon kedvesen kinyitotta nekem az épületet. A kiállítás betekintést nyújt Patkó Imre életének nagy részébe. A harmadik emeleten álarcokat, talizmánokat és egyéb emléktárgyakat láthatunk, amelyeket az újságíró, etnográfus és történész Patkó Kínában, Tibetben, Indiában és Afrikában tett gyakori utazásai során gyűjtött össze. Ezen országokban Patkó számos alkalommal élt együtt modern társadalmaktól elzárt közösségekkel a 20. század derekán.

 

Az első és második emeleten magyar művészek illetve nemzetközileg is elismert festők, mint Marc Chagall, Charles Rouault, Karel Appel, Georges Braque és Pablo Picasso műveit csodálhatjuk meg. A képeken jól látszik, hogy hozzáértő válogatta össze, felülemelkedve különböző korszakok divathóbortjain.

Karel Appel "Figura hallal"

Ujhaázi Péter "Katona"

 

Miközben a festményekben gyönyörködtem, az ablakon keresztül észrevettem a szembenálló, 17. században épült Loyolai Szent Ignác bencés templomot. Győr varázslatos nyugalmában összemosódtak az afrikai törzsek, az ellenreformáció barokkja és a kortárs művészet kontrasztjai. Patkó Imre nagyon jól tudta, hogy mindhárom egyugyanazon történelem fejezeteiből származik. Humanista felfogása szerint minden civilizáció és népközösség egy hatalmas kaland része. A Patkó Imre gyűjtemény ebbe a különös misztériumba enged bepillantást.

 

 

Bújócska a Szoborparkban (beszélgetések Fabrizióval)

- Apa, kik ezek az emberek?

- Ezek a szobrok a kommunizmusban, a II. világháború és 1990 között Budapest főbb terein álltak. Annak idején így ünnepelték egy újfajta társadalom megszületését.

 - De akkor miért hozták ide?

 - A magyarok nem voltak nagyon elragadtatva a szobroktól, mert a szovjet megszállásra és a demokrácia hiányára emlékeztette őket. Amikor 1990-ben végre szabad választásokat tarthattak és a szovjet katonák elhagyták az országot, rögtön elvitték a szobrokat a terekről.

 - És miért nem törték össze őket?

- Néhányat megsemmisítettek. Például nézd meg ezeket a csizmákat. Ezek Sztálin szobrához tartoztak valamikor, de az emberek darabokra zúzták a nagy részét. A többi szobrot épen hagyták, mert szépek voltak, vagy mert nem tartották annyira ellenszenvesnek, mint Sztálint. Vagy csak egyszerűen meg akarták őrizni a múlt emlékeit.


 

 - És neked hogy tetszenek?

 

- Az én ízlésemnek túl egyszerűek, és inkább propaganda célokkal készítették legtöbbjüket, nem művészi alkotásként. De ez a kettő itt elég jól néz ki. Valószínűleg Marxról és Engelsről ez az egyetlen kubista szobor. Ez a másik itt Lenin.

 - Egy kicsit félelmetesek.

 - Igazából mindig voltak olyan emberek, akik féltek tőlük. De nyugodj meg, téged már nem fognak bántani.

 - És ki az, aki olyan elkeseredetten fut sállal a kezében?
 

- Ezt a szobrot az I. világháború után megalakult Tanácsköztársaság emlékére készítették.

- Nézd csak, ebben a két nagy kézben egy labda van!

 

- A gömb a munkásmozgalom kommunista eszméit jelképezi. A kezek védelmezőn és büszkén mutatják azokat a világnak.

- Milyen nagy képzeletük volt ezeknek a művészeknek!

- Igen, a diktatúrákról nem is beszélve.

- Mit árulnak ebben a boltban?

- Zenét, egyenruhákat és más a kommunizmust jelképező tárgyakat. Képzeld, egy olyan oktatófilmet is árulnak, amely a besúgóknak tanította meg, hogy kell kémkedniük más emberek után.

- Már nincsenek besúgó iskolák, ugye?

- Nem, manapság ezt a marketing szakokon tanítják.

- És ezek a szobrok örökre itt maradnak?

- Előfordulhat. Vagy legalábbis addig, amíg egy félkegyelmű meg nem semmisíti őket, vagy ki nem tárja a park kapuit, hogy a szobrok visszatérhessenek Budapest tereire.
 

- Apa, nem bújócskázunk?

- Dehogynem. Ki lesz a hunyó?
 

 

A zene és a csend

Magyarországra érkezésem után nem sokkal volt szerencsém néhány szót váltani Magyarország Köztársasági Elnökével. Rövid beszélgetésünk alkalmával, Áder János Köztársasági Elnök megemlítette, hogy amennyiben igényes zenét szeretnék hallani, mindenképpen látogassak el a Művészetek Palotájába (http://mupa.hu). Nem minden nap kap az ember javaslatokat ilyen magas szintről, így természetesen hallgattam a tanácsra. A 13. Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében Claudio Abbadót láthattuk vezényelni, méghozzá az Orchestra Mozart élén a Művészetek Palotájában, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben (http://www.btf.hu/btf2013/). Nem is lehetett volna megfelelőbb alkalom látogatásomra.

Hasztalan lenne túl sokat beszélni Claudio Abbadóról, a zenei legendákat nem lehet körülírni. Azokat hallani kell. Ahhoz azonban, hogy jó minőségben hallgassuk, síri csendre van szükség, és ilyen elsőrangú helyekkel szerencsére nem fukarkodik Budapest. A Művészetek Palotája egy csodálatos kulturális központ, amely sokrétű művészeti ágaknak és kiállításoknak ad otthont. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem – a Művészetek Palotájának legnagyobb terme – 1700 férőhelyes, 2005-ben adták át, és a legmodernebb technológiával van felszerelve, melynek kulcsfontosságú része az átalakíthatóság.

A színpadot három hidraulikus emelőszerkezettel lehet átalakítani úgy, hogy az alkalmas legyen különböző típusú zenekarok fellépéséhez. A minőségi hangzást a koncertteremben található zengőkamraajtók és a mozgatható függönyök korszerű motoros színpadtechnikai rendszere segíti. Az akusztika így egyedülállóvá válik minden egyes koncert esetében.
 

A Művészetek Palotája már a helyünk elfoglalása előtt teljes kényelmet biztosít. A mélygarázs használata ingyenes minden koncertlátogató számára, és nyugodtan hagyhatjuk a kabátokat, esernyőket az autóban, még egy olyan viharos éjszakán is, mint a március 27-ei nap volt (úgy tűnik, az időjárás figyelmen kívül hagyta, hogy ez a Tavaszi Fesztivál).
 

A terem bejáratánál modern gömb alakú kínálóból vehetünk cukorkákat, úgy vélem, ez tapintatos módja a köhögési roham megelőzésének. Egy nagyon kedves hölgy átnyújtja nekünk a programfüzetet (senki nem ad neki borravalót, mégis folyamatosan mosolyog) feltételezve, hogy legalább az arab számokat el tudjuk olvasni. Mindenkinek van számozott ülőhelye, ezért a helyek elfoglalása gyorsan és szervezetten működik. Ahogy átnéztem a programfüzetet, rájöttem, hogy az interneten más információt találtam, de ilyen körülmények között ez teljesen mellékes. Senki nem figyelmeztet hangosbemondón arra, hogy nem szabad telefonálni, vakuval fényképezni, hangoskodni vagy késsel neki esni anyósunknak. Civilizált emberek között ez alapvető dolog.

A közönség nyilvánvalóan imádja a zenészeket és a karmestert, és lélegzetvisszafojtva hallgatja az előadást. Claudio Abbado csak azt teszi, amit mindenki vár tőle. Mindenki – de tényleg mindenki – mozdulatlanul marad, egészen addig, amíg a második ráadás be nem fejeződik.

Mindenképpen hálás vagyok a közönségnek, a zenészeknek és Magyarország Köztársasági Elnökének a nagyszerű tanácsért.

Szarajevó a 20. század elején és végén (Balkáni utazásom I. rész)

Szarajevó egyik utcájában egy visszafogott emléktábla emlékeztet minket arra, hogy 1914. június 28-án ezen a helyen bizonyos Gavrilo Princip megfosztotta életétől Ferenc Ferdinánd főherceget, ami aztán beindította a katonai szövetséges viszonyok pokoli gépezetét, és életre keltett különböző szélsőséges nacionalista irányzatokat és megoldatlan konfliktusokat, melyek hetekkel később az I. világháború kirobbanásához vezettek. Így kezdődött az úgynevezett "rövid 20. század", mely Eric Hobsbawn történész szerint a Szovjetunió 1991-es felbomlásával zárult le.

A Hidegháború utáni időszakot a Boszniai háború "nyitotta meg", melynek legvéresebb színhelye Szarajevó volt 1992 és 1996 között. A pusztítás nyomait a város épületei és az "európai Jeruzsálem lakói a mai napig őrzik. A belvárosban található mecsetek, ortodox templomok, római katolikus templomok és zsinagógák ékes bizonyítékai egy olyan egyedülálló helynek, ahol a nagy vallások saját hitük leghumanistább értelmezéseit találták meg és képesek voltak békében együtt élni.

Az Oszmán Birodalom Szarajevóban adott menedéket az Ibériai-félszigetről kiűzött szefárd zsidóknak a 16. században. Természetesen a terrorizmus saját ideológiai ellenpárjával, a toleranciával szemben a legkegyetlenebb, így történt, hogy a Holocaust legelső áldozatai között voltak a szarajevói zsidók. Az itteni zsidóság 85%-a esett áldozatul a terrornak.

Szarajevó fájdalmas emlékei, vendégszeretete és reménysége egy olyan tükör, mely megmutatja a nyugati társadalom ellentmondásait és a párbeszéd szükségességét annak érdekében, hogy felül tudjunk emelkedni a múlt eseményein. A Daytoni békeszerződésben (1995) elért törékeny egyensúly illetve Ferenc József császár unokaöccsének személyisége is jól bizonyítja ezt a tényt. A főherceg ugyanis kritikusan szemlélte az arisztokrácia vaskalaposságát és szükségesnek vélte a Birodalom reformját. Inkább toleranciája, mintsem szigora vonta magára a szélsőségesek haragját.

A merénylet színhelyétől néhány méterre található múzeumban megtekinthetjük a gyilkos fegyvereket és a főhercegről és feleségéről kiállított két igen szerény képet. Két bábszínházi fabábut látunk, akik a történelem sodrával – mely többször megtépázta Szarajevót – dacoló ember törékenységét szimbolizálják.

Találkozásom Mr. Tangóval (Budai László)

Apámnak nagyon sajátos humorérzéke volt: Valentin napján születtem, de nem róla nevezett el, hanem arról a római császárról, aki Valentint, vagyis Szent Bálintot kivégeztette. Tehát idén február 14-én, mint minden február 14-én, megint születésnapom volt, azonban ez a mostani különleges (és kissé szomorkás hangulatú) születésnapnak indult, mivel két hónapja érkeztem Budapestre, és - Fabrizio és a feleségem kivételével - a szeretteimtől távol kell töltenem ezt az ünnepet. Ha mindez nem lenne elég, még 50 éves is lettem, és az ilyen évfordulóknál az ember késztetést érez, hogy jobban ünnepeljen, mint máskor. A fél évszázados születésnap méltó megünneplésére azonban nem voltak túl jók a kilátásaim, mivel családom és régi barátaim nagy része egy másik földrészen maradt, szóval nem csoda, ha kicsit szomorkásan tébláboltam azon a napon. Amikor egy porteño (Buenos Aires lakói a porteñók) nagyon szomorú, akkor vagy antidepresszánst szed, vagy beveti magát az edzőterembe - ezt csinálják a szomorú hollandok, ausztrálok és kínaiak is. Viszont, amikor nem vagyunk nagyon szomorúak, csak kissé melankolikusak, arra van Buenos Airesben egy elsőrangú gyógyír... a tangó. Nekem most tangóra van szükségem.

Ezzel eldőlt, hogy a MüPa Fesztivál Színház termében ünneplek idén, ahova Budai László „Tango No Tango” című előadása vonzott. A tangó főként folk elemekből építkezik, nagyon sűrű és szofisztikált folk, ezért úgy gondolom, hogy a nem buenos aires-iek teljes mélységében nem tudják átérezni. Általában a világ nagyvárosaiban mindig van egy-két művész, aki közvetítőként megpróbálja ezt a tartalmat az adott kultúrában elhelyezni. Ha ők nem lennének, a tangó nem terjedt volna el ilyen széles körben, talán csak néhány igen művelt ember ismerné, mint egy idegen kultúra érdekes megnyilvánulását, aminek nem sok köze van a mindennapokhoz (mint az egyiptomi piramisok, vagy a Kabuki színház). A tangó külföldi közvetítői általában haladó táncosok, akik sokszor jártak Buenos Airesben, hogy tovább képezzék magukat és a hobbijuk szép lassan a mesterségükké vált. Őket nevezem én - szeretettel - Mr. Tangónak. Némelyikük hatásvadász vagy egy cseppet megalomán.  Vannak azonban olyanok, akik nem ebben látják a tangó lényegét.  Magyarországon Budai Lászlót nevezem Mr. Tangónak, és ő a legjobb Mr. Tangó, akit ismerek (www.budaitango.hu).

A „Tango No Tango” produkció szereplői zenészek - egy igen jó énekes (tökéletes argentin kiejtéssel!) - és mintegy húsz táncos, akik elegánsan és odaadással mutatják be a tangó különböző formáit: az eredeti, utcán táncolt tangót, a milongák stílusát, a szalontangót, a nagyszínpadi tangót, de láttam azokat az apró mozdulatokat is, amik gyakorta elvesznek a kortárs táncművészet előadásaiban. Budai László nagyon jól gazdálkodik az „erőforrásokkal”, mindegyik táncosára az alkatának és felkészültségének legmegfelelőbb lépéseket osztotta, saját táncpartnerének megválasztásában sem kételkedhetünk, párja a nagyszerű Pirity Andrea. És a magyar Mr. Tangó nagylelkűen átengedi a színpadot a fináléra argentin Cristian Duarte és Lilach Mor kettősnek, övék a végső tánc. Az argentin válogatott mezét idéző ruhában, futball témára táncolnak, könnyekig meghatódom a tangó, az égszínkék zászló és a futball jelenlététől Budapest egyik legrangosabb színpadán. A közönség is lelkesen tapsol. Úgy tűnik, végül nem lesz olyan szomorú ez a születésnap…

De ez még nem minden. Már épp indulok haza a gyertyákat elfújni, amikor Budai László szót kér a végső tapsviharban… és kéri, hogy jöjjek fel a színpadra! Ott, mindenki előtt elmondja, hogy ma van a születésnapom, és amikor a nézőtéren 600 ember tapsolni kezd engem köszöntve, akkor már kicsit remeg a lábam. Nagyon köszönöm Önöknek, hogy az első félszázados születésnapomon ilyen kedvesen felköszöntöttek. Hát elég szép számban összejöttünk végül!

Budapest és a tangó határozottan több meglepetést tartogat számomra, mint azt eleinte gondoltam.

 

A Parlament: látogatás Magyarország szívébe

 

Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét. (részlet Magyarország Alaptörvényéből)

 

Az ünnepélyes megnyitójának évében, 1902-ben, a Magyar Parlament volt a legnagyobb a világon. A matematika kedvelőit érdekelheti, hogy az épület 268 méter hosszú, 118 méter széles, 27 kapuja van, 20 kilométernyi lépcsője és 691 terme. A kupola 96 méter magas, ami nem véletlen: tisztelgés a 896-os Magyar Honfoglalás előtt. Találhatunk azonban komolyabb indokot is a látogatásra.

 

Kiváló elhelyezkedését a pesti rakparton úgy tervezték meg, hogy a budai oldalon éppen szemben lévő Királyi Palotának építészeti és szimbolikus ellensúlyává váljon; ezzel is kiemelve a nemzeti demokrácia felé vezető utat az 1848-as forradalomban megfogalmazott eszmékkel összhangban.

 

A részben eklektikus, de alapvetően gótikus stílusjegyek egyfajta időtlenséget kölcsönöznek a Westminsteri Apátságra emlékeztető épületnek. A Svédországból átszállított nyolc oszlopon kívül minden, az építkezéshez felhasznált alapanyag Magyarországról származik. Nehéz elhinni, hogy ez az épület nem egy múzeum, hanem törvényhozók, valamint a Miniszterelnök és a Köztársasági Elnök munkahelye.

 

Az Országház 96 lépcsőfokát megtéve, úgy éreztem, most lépek be Magyarország szívébe. Lotz Károly freskóit látva elmerülhetünk a magyar történelemben. A kupolacsarnokban láthatjuk Árpád, Szent István, Mária Terézia, II. Lipót és még 12 magyar uralkodó szobrát, mely rövid betekintést nyújt az elmúlt századokba. Néhány méterre ipar, kereskedelem és mezőgazdaság alakjait megformázó szobrokat találunk, mely ékes bizonyítéka annak, hogy nemcsak a politikusok és a szentek hagytak nyomot a magyar történelemben. Az ülésteremben történelmi címerek emlékeztetik a törvényhozókat a háborúk kockázataira és a Trianoni békeszerződés következményeire (a döntés értelmében Magyarország területének több mint kétharmad részét vesztette el).

                         

 

Ennek ellenére, az ország múltját jelenével és jövőjével összekötő Parlament legkáprázatosabb élménye megpillantani a számos rejtéllyel körülszőtt Szent Koronát a kupolacsarnokban. Felmerülnek kérdések a Korona elkészülésének pontos időpontjával és a rajta található ferde kereszt elhajlásával kapcsolatban is. Egy azonban biztos: a monarchia idején magyar királlyá csak az válhatott, akit a Szent Koronával koronáztak meg. Magyarország ma hatályos Alaptörvénye is kihangsúlyozza a Korona magyar államiságot megtestesítő kiemelkedő szerepét.

 

A Korona elegáns ragyogása megvilágítja Magyarország történelmének minden fejezetét. Megpillantva a Koronát, minden logikát felülíró nyugalmat és elégedettséget érzek, mert biztos vagyok abban, hogy amíg a Szent Koronát ezen a megbecsült helyen őrzik, Magyarország nem szűnik meg létezni.

 

 

Magyar cirkusz, most és mindörökké

1969-ben apám elvitt a magyar Fővárosi Nagycirkusz előadására a buenos aires-i "Luna Park”-ba. Akkor hallottam életemben először Magyarországról, és hat éves gyerekként az "első találkozásunk” tökéletes volt. Természetesen a későbbiekben még számtalan cirkuszi előadást láttam, de számomra az igazi cirkusz mindig Magyarországhoz kötődött, és mindig eszembe juttatja a cirkuszi akrobaták lenyűgöző mozdulatait és Eötvös Gábor zenebohóc zseniális előadását.

Január 20-án lett volna édesapám születésnapja. Éppen ezen a napon mentünk el Fabrizioval megnézni az Állatkerti út 12. szám alatt található Fővárosi Nagycirkusz (www.fnc.hu) előadását. Az épület tervezése ideális: a jelenlegi téli időszakhoz pont megfelelő a fűtés, és a színpadot minden ülőhelyről kitűnően lehet látni.

A rendező Richter József, és ahogy az általában a hagyományos cirkuszok esetében történik, számos családtagja is részt vesz az előadáson. Simet László kötéltáncos precizitásától és bátorságától egy pillanatra még a lélegzetünk is elállt, de a „sokat látott” nézőket is levette a lábáról. Eötvös Lóránd zsonglőr bemutatója is szédületes volt, aki történetesen annak a legendás zenebohócnak a rokona, aki 44 évvel ezelőtt úgy megnevetett.

 

A fiamnak, aki az állatok szereplése nélküli „Új cirkuszhoz” szokott, felejthetetlen élmény volt látni elefántokat, lovakat, tevéket, sőt még egy bikát is (vagy valami nagyon hasonlót). Az "Új cirkusz” nem egy rossz kezdeményezés, mert illeszkedik a változó világhoz és vele együtt születik újra.

 

A "Klasszikus cirkusznak” azonban megvan az ártatlanságából és emberi dimenzióból fakadó bája. Ez annak is köszönhető, hogy nem akar több lenni, mint csodálatosan kivitelezett művészi mozdulatok és kivételes képességek találkozása a porondon. Természetesen ez a varázs a spontaneitásával együtt a technológiai és generációs változások ellenére még mindig hatalmas közönséget vonz. Úgy gondolom, a cirkusz hosszú és elbűvölő történetének kiemelkedő és máig íródó fejezete a Fővárosi Nagycirkusz.

Az előadás után elégedetten kocsiba szálltunk, és Fabrizio megígérte nekem, hogy ő is elviszi a gyermekeit a magyar cirkusz előadására (Budapesten, Buenos Aires-ben vagy bárhol a világon).

Határozottan úgy érzem, hogy nagyapja születésnapját méltó módon ünnepeltük meg.