Tokaj bölcsessége (Sárospatak II)

Sárospatak nem csupán Szent Erzsébet és II. Rákóczi Ferenc hőstetteit jegyzi, de a magyar oktatás bölcsője is. A város akkor vált a Rákóczi család örökségévé, amikor Lorántffy Zsuzsanna, II. Rákóczi Ferenc dédapjával, I. Rákóczi Györggyel házasságot kötött. Lorántffy Zsuzsanna hatalmas szőlőskertek tulajdonosa és lelkes kálvinista volt, a 17. század közepén pedig megalapította a Református Kollégiumot, mely ma is működik a város központjában.

Református Kollégium.Sárospatak.

A város nemcsak a kivételes személyiségek és halhatatlan harcosok szülőföldje. Sárospatak a Tokaj régió szívében található, ami csak egyet jelenthet… a világ egyik legismertebb bortermelő vidékén járok.

Idegenvezetőm Kun Lajos volt, aki egész életében bortermeléssel foglalkozott, és örömmel mutatta be saját pincészetét, mely a legmodernebb eszközökkel van felszerelve. Számos helyen előfordul, hogy a kispincészeteket átveszik nagy cégek, és eltűnik a családi hagyomány. Tokajban ez nem annyira jellemző. Kun Lajos személyesen felügyeli a szüretelést, és csakis saját szőlészetéből származó gyümölcsből készít bort.

Kun Lajos, Giacomino Claudio, Kocsis Attila es Giacomino Fabrizio

 Miután mesélt a borkészítés eljárásairól, a hordók alapanyagáról és az érlelési időkről, idegenvezetőm elérkezettnek látta a pillanatot, hogy fény derüljön az igazságra. A Vár környékén, egy hatalmas vaskapu mögött 85 lépcsőfok vezet le a kincshez: a pincészet bejáratához. A főfolyosóból nyolc, egyenként 25 méteres alagút nyílik, melyekben a 14 Celsius fokos hőmérséklet ideális feltételeket biztosít a palackozott borok tárolására. Lajos gyertyafényben mutatta be termékeit, és megkezdődött a borkóstolás. Először egy lágyabb száraz fehér bort kóstoltunk, majd áttértünk a legendás édes Tokaji Aszú borokra. 1 puttonyos bor került elsőként poharamba, majd szép sorban végigkóstoltam a 2 és 3 puttonyosos nedűket, amíg el nem értünk a 6 puttonyos Aszúhoz. Sűrű és borostyánszínű bor, mely a vidék összes ízét magában rejti. Aztán hirtelen úgy tűnt a délután idillje odavész, amikor házigazdám megkérdezte: „És ez a bor… hogy ízlik?” „Kiváló bor, a Sauternes-re emlékeztet.” - válaszoltam gondolkodás nélkül. (Mert ugye bort hasonlíthatjuk egy virág illatához, vagy egy aszalt gyümölcs ízéhez, egy vadállat bőréhez, sőt, akár még egy vörös hajú kamaszlány őszi napsütésben előbújó árnyékához… de hogy juthatott eszembe egy másik borhoz hasonlítani??!) Vendéglátóm egy pillanatra értetlenül és meglepetten meredt rám. De azután jósága kerekedett felül, és kedvesen elmagyarázta a következőket: „Hát, igen… maguk a franciák is eljöttek Tokajba, mert ugyanezt gondolták… de itt aztán megértették, hogy mi merőben más eljárásokat használunk, és a boraink emiatt igencsak különbözőek.” Bűnbánóan és szégyenkezve, de ugyanakkor megnyugodva egyetértettem. A barátságunk már nincs veszélyben. Ezt megpecsételvén, vendéglátóm egy ritka gesztussal tisztelt meg: kinyitott egy palack 1972-es évjáratú 5 puttonyos aszút (1972! Én akkortájt tanultam írni!). Nincsenek szavaim ennek a felejthetetlen pohár bornak a leírására.

A következő nap újdonsült barátom meghívott egy családi ebédre. „70 éves vagyok, és ez az első alkalom, hogy megismerhettem egy argentin embert. Talán még egyszer nem történik ilyen az életemben, úgyhogy semmiképpen nem utasíthat vissza.” – érvelt következetesen. A családi fotók, az apró figyelmességek és kedves gesztusok, a feltálalt fogások házias íze számomra nagy élmény volt. Igazán megértettem, honnan ered ennek a vidéknek legendás nagylelkűsége és borainak nemessége.

Amikor délután útnak indultunk Budapest felé, a visszapillantó tükörben észrevettem, hogy házigazdánk egészen addig integetett utánunk, míg csak el nem tűntünk a látóhatáron.

A Szent és a Fejedelem (Sárospatak I)

Sárospatak 15.000 lelket számláló kisváros Északkelet-Magyarországon. Jelentősége azonban sokkal nagyobb, mint a mérete. Utcáinak nyugalma elmélkedésre invitál. Két épület is kiemelkedik a horizonton: a Szent Erzsébet templom és a Rákóczi-vár. A Bodrog partjáról tökéletesen látható mindkettő, ahol számos kérdés merül fel bennem. Mi lehetett fontosabb a város megalapításában és fejlődésében? A szellem vagy az anyag? Vajon melyik hagyott mélyebb nyomot a történelemben? A szentközösség vagy a kard? A szeretet vagy a háború? A Szent vagy a Fejedelem?

Itt született Árpád-házi Szent Erzsébet 1207-ben, II. András magyar király lánya. Erzsébetet már négy éves korában eljegyezték Türingia leendő grófjával, Lajossal. Csupán 14 éves volt, amikor összeházasodtak, három gyermekük született. Elhivatottságot érzett a gyengék iránt, ezért férje beleegyezésével vagyonuk jó részét szétosztotta a rászorulók között. Önfeláldozása megmutatkozott a pestis idején is, amikor ellátta a betegeket, és ételt osztott a szegényeknek. 20 évesen özvegyült meg, és 24 évesen hunyt el. Halálos ágyán Assisi Szent Ferenctől kapott vigasztaló levelet. Négy évvel halála után szentté avatták. Ezután minden második lánygyermeket Erzsébetnek kereszteltek Németországban, Olaszországban és Spanyolországban. Európa szerte mély tisztelet övezte Szent Erzsébetet.

A róla elnevezett templomot eredetileg a 15. században építették, ám a 18. században felújították. Ezen korból származik a templom barokk főoltára is. A templom előtt látható egy bronz szoborcsoport, Varga Imre alkotása, amely Erzsébetet ábrázolja férjével. Néhány lépésnyire kicsiny múzeum van, életével és örökségével kapcsolatos emlékeket őriznek itt.

Tíz perc sétával megérkeztünk a Rákóczi-várhoz. A 17. század végén, 350 évvel Erzsébet halála után a magyar területeken a Habsburgok uralkodtak, ugyanakkor a törökök és más hatalmak fenyegették az országrészt. A Rákóczi család birtokában több mint egy millió hektárnyi föld volt, Magyarország legbefolyásosabb családjaként nagy reménysége volt mind a nemességnek, mind a parasztságnak, a nemzeti függetlenség visszaállításában.

A vár egyik apró szobájában a mennyezetet rózsák díszítik. Ebben a szobában, a rózsák alatt szövődtek I. Rákóczi Ferenc függetlenségi tervei. Titkos összejövetelek, szövetkezések helyszíne volt ez a helyiség. A rózsák alatt… Latinul a „sub rosa” kifejezésnek két jelentése van. Szó szerint azt jelenti, „a rózsa alatt”, átvitt értelme pedig: „titokban”.

Fia, II. Rákóczi Ferenc volt a legfontosabb a Rákócziak közül. 1676-ban, négy hónappal édesapja halála előtt született, és gyermekkora legnagyobb részét I. Lipót magyar király gyámsága alatt töltötte. Egyetemi tanulmányait követően feleségével, Sarolta Amália hessen–wanfriedi hercegnővel Sárospatakon alapították meg a fejedelmi udvart.

II. Rákóczi Ferenc tudta, hogy külföldi segítségre lesz szüksége céljának elérése érdekében. Intelligenciája és lelkesedése számos európai uralkodó érdeklődését felkeltette. Nagy Péter orosz cár barátként tekintett Ferencre. A Várban pedig, egyéb kincsek között, fellelhető egy gyönyörű szekrény, amit XIV. Lajos ajándékozott a fejedelemnek.

Nemzeti hős, politikai hadvezér és katona: Rákóczi élete tele van hihetetlen történetekkel. Egy véres ütközet után katonái halottnak hitték és a csatatéren hagyták az eszméletlen fejedelmet. 1701-ben a bécsújhelyi börtönből felesége segítségével sikerült megszöknie. 1703-ban Erdélyi Fejedelemnek választották, és ő ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy a spanyol örökösödési háborúval párhuzamosan megkezdődjön a harc a Habsburgok ellen, a magyar függetlenségért. A többségében jobbágyokból álló magyar haderő igencsak megnehezítette a birodalmi seregek tapasztalt katonáinak dolgát, pedig vezetőjük Savoyai Jenő, korának egyik legkiválóbb hadvezére és diplomatája volt. 

Rákóczi nagy mennyiségű rézpénzt veretett, melyet nem csak a hadsereg fenntartására, hanem a vallási szabadság és a kultúra támogatására fordított. A tehetséges hazafi erőfeszítéseit azonban nem koronázta siker: 1711-ben a Habsburgok olyan békeegyezményt kötöttek a nemességgel, mely egy csapásra összetörte Rákóczi függetlenségről szőtt álmait. Lengyelországban találkozott az orosz cárral, Párizsban pedig a francia királlyal. Mindketten szívélyesen fogadták, és személyes védelmet ígértek neki, azonban nem kapta meg, amit leginkább szeretett volna: a magyar szabadságharc politikai és katonai támogatását. 1717-ben Konstantinápolyba utazott, reménykedve, hogy a szultán támogatását sikerül megszerezni, de ez a szövetség sem valósult meg, csupán menedéket ígértek neki a Márvány-tenger partján, Rodostóban.

Hatalmas birtokaitól megfosztották, családját kivégeztették. A Habsburgok eldöntötték, hogy eltörlik a Rákóczi nevet a föld színéről. II. Rákóczi Ferenc életének utolsó 18 évét Rodostóban töltötte, ahol napjai írással, olvasással és esztergálással teltek. Lehetséges, hogy az Oszmán Birodalom rejtett szegletében, miközben régi bajtársaival beszélgetett, eszébe jutottak Szent Erzsébet szavai. Az erdőkben tett hosszú séták során elmerengett a vagyon, a politikai barátságok és az udvari élet hiábavalóságán. Azt hiszem, száműzetésének búskomor pillanataiban a magyar függetlenség iránt érzett elhivatottsága és álmainak meghiúsulása miatti fájdalma elvezette őt Szent Erzsébethez, megszüntetve a Szent és a Fejedelem közötti időbeli és felfogásbeli különbségeket. A magyar népért érzett szeretet bizonyára még közelebb hozta, és végül egybefűzte lelküket… Mint a világtörténelemben a szeretet és a háború, olyan Sárospatakon a Templom és a Vár.

Győr: Patkó Imre gyűjtemény

A művészetnek két dologra van csupán szüksége: művészekre és műgyűjtőkre. A festészet fennmaradna kritikusok, múzeumok, a múzeumot látogató közönség, műkereskedők, galériavezetők, kurátorok, művészettörténészek, bloggerek vagy diplomaták nélkül. Műgyűjtők nélkül azonban a képzőművészetet életben tartó társadalmi-gazdasági mechanizmusok összeomlanának.

A műgyűjtők szenvedélyes emberek, szükségük van valódi szépségre, legyenek akár vagyonos cégvezetők vagy csak egyszerű alkalmazottak. Előfordul, hogy egy jó befektetés reményében bármit megtesznek, hogy megszerezzenek egy festményt, de mindig társul hozzá egy jó adag romantika és gyermeki ártatlanság a művészet rejtélyes útjainak megfejtése érdekében.

A történelem során már megismerhettünk kiváló és még kiválóbb műgyűjtőket is. A legfigyelemreméltóbbak között találjuk Patkó Imrét. Gyűjteményét Győr belvárosában (Széchenyi tér 4.) tekinthetjük meg. A múzeum egy 17. századi épületben található, mely a városban alkotó művészeknek is számos alkalommal adott kiállítóteret. A múzeum épületének sarkán lévő faemlékbe az odalátogatók szögeket ütöttek látogatásuk mementójaként.

 Amikor megérkeztem, zárva találtam a tárlatot, de a Xantus János Múzeumban dolgozó hölgy nagyon kedvesen kinyitotta nekem az épületet. A kiállítás betekintést nyújt Patkó Imre életének nagy részébe. A harmadik emeleten álarcokat, talizmánokat és egyéb emléktárgyakat láthatunk, amelyeket az újságíró, etnográfus és történész Patkó Kínában, Tibetben, Indiában és Afrikában tett gyakori utazásai során gyűjtött össze. Ezen országokban Patkó számos alkalommal élt együtt modern társadalmaktól elzárt közösségekkel a 20. század derekán.

 

Az első és második emeleten magyar művészek illetve nemzetközileg is elismert festők, mint Marc Chagall, Charles Rouault, Karel Appel, Georges Braque és Pablo Picasso műveit csodálhatjuk meg. A képeken jól látszik, hogy hozzáértő válogatta össze, felülemelkedve különböző korszakok divathóbortjain.

Karel Appel "Figura hallal"

Ujhaázi Péter "Katona"

 

Miközben a festményekben gyönyörködtem, az ablakon keresztül észrevettem a szembenálló, 17. században épült Loyolai Szent Ignác bencés templomot. Győr varázslatos nyugalmában összemosódtak az afrikai törzsek, az ellenreformáció barokkja és a kortárs művészet kontrasztjai. Patkó Imre nagyon jól tudta, hogy mindhárom egyugyanazon történelem fejezeteiből származik. Humanista felfogása szerint minden civilizáció és népközösség egy hatalmas kaland része. A Patkó Imre gyűjtemény ebbe a különös misztériumba enged bepillantást.

 

 

Bújócska a Szoborparkban (beszélgetések Fabrizióval)

- Apa, kik ezek az emberek?

- Ezek a szobrok a kommunizmusban, a II. világháború és 1990 között Budapest főbb terein álltak. Annak idején így ünnepelték egy újfajta társadalom megszületését.

 - De akkor miért hozták ide?

 - A magyarok nem voltak nagyon elragadtatva a szobroktól, mert a szovjet megszállásra és a demokrácia hiányára emlékeztette őket. Amikor 1990-ben végre szabad választásokat tarthattak és a szovjet katonák elhagyták az országot, rögtön elvitték a szobrokat a terekről.

 - És miért nem törték össze őket?

- Néhányat megsemmisítettek. Például nézd meg ezeket a csizmákat. Ezek Sztálin szobrához tartoztak valamikor, de az emberek darabokra zúzták a nagy részét. A többi szobrot épen hagyták, mert szépek voltak, vagy mert nem tartották annyira ellenszenvesnek, mint Sztálint. Vagy csak egyszerűen meg akarták őrizni a múlt emlékeit.


 

 - És neked hogy tetszenek?

 

- Az én ízlésemnek túl egyszerűek, és inkább propaganda célokkal készítették legtöbbjüket, nem művészi alkotásként. De ez a kettő itt elég jól néz ki. Valószínűleg Marxról és Engelsről ez az egyetlen kubista szobor. Ez a másik itt Lenin.

 - Egy kicsit félelmetesek.

 - Igazából mindig voltak olyan emberek, akik féltek tőlük. De nyugodj meg, téged már nem fognak bántani.

 - És ki az, aki olyan elkeseredetten fut sállal a kezében?
 

- Ezt a szobrot az I. világháború után megalakult Tanácsköztársaság emlékére készítették.

- Nézd csak, ebben a két nagy kézben egy labda van!

 

- A gömb a munkásmozgalom kommunista eszméit jelképezi. A kezek védelmezőn és büszkén mutatják azokat a világnak.

- Milyen nagy képzeletük volt ezeknek a művészeknek!

- Igen, a diktatúrákról nem is beszélve.

- Mit árulnak ebben a boltban?

- Zenét, egyenruhákat és más a kommunizmust jelképező tárgyakat. Képzeld, egy olyan oktatófilmet is árulnak, amely a besúgóknak tanította meg, hogy kell kémkedniük más emberek után.

- Már nincsenek besúgó iskolák, ugye?

- Nem, manapság ezt a marketing szakokon tanítják.

- És ezek a szobrok örökre itt maradnak?

- Előfordulhat. Vagy legalábbis addig, amíg egy félkegyelmű meg nem semmisíti őket, vagy ki nem tárja a park kapuit, hogy a szobrok visszatérhessenek Budapest tereire.
 

- Apa, nem bújócskázunk?

- Dehogynem. Ki lesz a hunyó?
 

 

A zene és a csend

Magyarországra érkezésem után nem sokkal volt szerencsém néhány szót váltani Magyarország Köztársasági Elnökével. Rövid beszélgetésünk alkalmával, Áder János Köztársasági Elnök megemlítette, hogy amennyiben igényes zenét szeretnék hallani, mindenképpen látogassak el a Művészetek Palotájába (http://mupa.hu). Nem minden nap kap az ember javaslatokat ilyen magas szintről, így természetesen hallgattam a tanácsra. A 13. Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében Claudio Abbadót láthattuk vezényelni, méghozzá az Orchestra Mozart élén a Művészetek Palotájában, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben (http://www.btf.hu/btf2013/). Nem is lehetett volna megfelelőbb alkalom látogatásomra.

Hasztalan lenne túl sokat beszélni Claudio Abbadóról, a zenei legendákat nem lehet körülírni. Azokat hallani kell. Ahhoz azonban, hogy jó minőségben hallgassuk, síri csendre van szükség, és ilyen elsőrangú helyekkel szerencsére nem fukarkodik Budapest. A Művészetek Palotája egy csodálatos kulturális központ, amely sokrétű művészeti ágaknak és kiállításoknak ad otthont. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem – a Művészetek Palotájának legnagyobb terme – 1700 férőhelyes, 2005-ben adták át, és a legmodernebb technológiával van felszerelve, melynek kulcsfontosságú része az átalakíthatóság.

A színpadot három hidraulikus emelőszerkezettel lehet átalakítani úgy, hogy az alkalmas legyen különböző típusú zenekarok fellépéséhez. A minőségi hangzást a koncertteremben található zengőkamraajtók és a mozgatható függönyök korszerű motoros színpadtechnikai rendszere segíti. Az akusztika így egyedülállóvá válik minden egyes koncert esetében.
 

A Művészetek Palotája már a helyünk elfoglalása előtt teljes kényelmet biztosít. A mélygarázs használata ingyenes minden koncertlátogató számára, és nyugodtan hagyhatjuk a kabátokat, esernyőket az autóban, még egy olyan viharos éjszakán is, mint a március 27-ei nap volt (úgy tűnik, az időjárás figyelmen kívül hagyta, hogy ez a Tavaszi Fesztivál).
 

A terem bejáratánál modern gömb alakú kínálóból vehetünk cukorkákat, úgy vélem, ez tapintatos módja a köhögési roham megelőzésének. Egy nagyon kedves hölgy átnyújtja nekünk a programfüzetet (senki nem ad neki borravalót, mégis folyamatosan mosolyog) feltételezve, hogy legalább az arab számokat el tudjuk olvasni. Mindenkinek van számozott ülőhelye, ezért a helyek elfoglalása gyorsan és szervezetten működik. Ahogy átnéztem a programfüzetet, rájöttem, hogy az interneten más információt találtam, de ilyen körülmények között ez teljesen mellékes. Senki nem figyelmeztet hangosbemondón arra, hogy nem szabad telefonálni, vakuval fényképezni, hangoskodni vagy késsel neki esni anyósunknak. Civilizált emberek között ez alapvető dolog.

A közönség nyilvánvalóan imádja a zenészeket és a karmestert, és lélegzetvisszafojtva hallgatja az előadást. Claudio Abbado csak azt teszi, amit mindenki vár tőle. Mindenki – de tényleg mindenki – mozdulatlanul marad, egészen addig, amíg a második ráadás be nem fejeződik.

Mindenképpen hálás vagyok a közönségnek, a zenészeknek és Magyarország Köztársasági Elnökének a nagyszerű tanácsért.

Szarajevó a 20. század elején és végén (Balkáni utazásom I. rész)

Szarajevó egyik utcájában egy visszafogott emléktábla emlékeztet minket arra, hogy 1914. június 28-án ezen a helyen bizonyos Gavrilo Princip megfosztotta életétől Ferenc Ferdinánd főherceget, ami aztán beindította a katonai szövetséges viszonyok pokoli gépezetét, és életre keltett különböző szélsőséges nacionalista irányzatokat és megoldatlan konfliktusokat, melyek hetekkel később az I. világháború kirobbanásához vezettek. Így kezdődött az úgynevezett "rövid 20. század", mely Eric Hobsbawn történész szerint a Szovjetunió 1991-es felbomlásával zárult le.

A Hidegháború utáni időszakot a Boszniai háború "nyitotta meg", melynek legvéresebb színhelye Szarajevó volt 1992 és 1996 között. A pusztítás nyomait a város épületei és az "európai Jeruzsálem lakói a mai napig őrzik. A belvárosban található mecsetek, ortodox templomok, római katolikus templomok és zsinagógák ékes bizonyítékai egy olyan egyedülálló helynek, ahol a nagy vallások saját hitük leghumanistább értelmezéseit találták meg és képesek voltak békében együtt élni.

Az Oszmán Birodalom Szarajevóban adott menedéket az Ibériai-félszigetről kiűzött szefárd zsidóknak a 16. században. Természetesen a terrorizmus saját ideológiai ellenpárjával, a toleranciával szemben a legkegyetlenebb, így történt, hogy a Holocaust legelső áldozatai között voltak a szarajevói zsidók. Az itteni zsidóság 85%-a esett áldozatul a terrornak.

Szarajevó fájdalmas emlékei, vendégszeretete és reménysége egy olyan tükör, mely megmutatja a nyugati társadalom ellentmondásait és a párbeszéd szükségességét annak érdekében, hogy felül tudjunk emelkedni a múlt eseményein. A Daytoni békeszerződésben (1995) elért törékeny egyensúly illetve Ferenc József császár unokaöccsének személyisége is jól bizonyítja ezt a tényt. A főherceg ugyanis kritikusan szemlélte az arisztokrácia vaskalaposságát és szükségesnek vélte a Birodalom reformját. Inkább toleranciája, mintsem szigora vonta magára a szélsőségesek haragját.

A merénylet színhelyétől néhány méterre található múzeumban megtekinthetjük a gyilkos fegyvereket és a főhercegről és feleségéről kiállított két igen szerény képet. Két bábszínházi fabábut látunk, akik a történelem sodrával – mely többször megtépázta Szarajevót – dacoló ember törékenységét szimbolizálják.

Találkozásom Mr. Tangóval (Budai László)

Apámnak nagyon sajátos humorérzéke volt: Valentin napján születtem, de nem róla nevezett el, hanem arról a római császárról, aki Valentint, vagyis Szent Bálintot kivégeztette. Tehát idén február 14-én, mint minden február 14-én, megint születésnapom volt, azonban ez a mostani különleges (és kissé szomorkás hangulatú) születésnapnak indult, mivel két hónapja érkeztem Budapestre, és - Fabrizio és a feleségem kivételével - a szeretteimtől távol kell töltenem ezt az ünnepet. Ha mindez nem lenne elég, még 50 éves is lettem, és az ilyen évfordulóknál az ember késztetést érez, hogy jobban ünnepeljen, mint máskor. A fél évszázados születésnap méltó megünneplésére azonban nem voltak túl jók a kilátásaim, mivel családom és régi barátaim nagy része egy másik földrészen maradt, szóval nem csoda, ha kicsit szomorkásan tébláboltam azon a napon. Amikor egy porteño (Buenos Aires lakói a porteñók) nagyon szomorú, akkor vagy antidepresszánst szed, vagy beveti magát az edzőterembe - ezt csinálják a szomorú hollandok, ausztrálok és kínaiak is. Viszont, amikor nem vagyunk nagyon szomorúak, csak kissé melankolikusak, arra van Buenos Airesben egy elsőrangú gyógyír... a tangó. Nekem most tangóra van szükségem.

Ezzel eldőlt, hogy a MüPa Fesztivál Színház termében ünneplek idén, ahova Budai László „Tango No Tango” című előadása vonzott. A tangó főként folk elemekből építkezik, nagyon sűrű és szofisztikált folk, ezért úgy gondolom, hogy a nem buenos aires-iek teljes mélységében nem tudják átérezni. Általában a világ nagyvárosaiban mindig van egy-két művész, aki közvetítőként megpróbálja ezt a tartalmat az adott kultúrában elhelyezni. Ha ők nem lennének, a tangó nem terjedt volna el ilyen széles körben, talán csak néhány igen művelt ember ismerné, mint egy idegen kultúra érdekes megnyilvánulását, aminek nem sok köze van a mindennapokhoz (mint az egyiptomi piramisok, vagy a Kabuki színház). A tangó külföldi közvetítői általában haladó táncosok, akik sokszor jártak Buenos Airesben, hogy tovább képezzék magukat és a hobbijuk szép lassan a mesterségükké vált. Őket nevezem én - szeretettel - Mr. Tangónak. Némelyikük hatásvadász vagy egy cseppet megalomán.  Vannak azonban olyanok, akik nem ebben látják a tangó lényegét.  Magyarországon Budai Lászlót nevezem Mr. Tangónak, és ő a legjobb Mr. Tangó, akit ismerek (www.budaitango.hu).

A „Tango No Tango” produkció szereplői zenészek - egy igen jó énekes (tökéletes argentin kiejtéssel!) - és mintegy húsz táncos, akik elegánsan és odaadással mutatják be a tangó különböző formáit: az eredeti, utcán táncolt tangót, a milongák stílusát, a szalontangót, a nagyszínpadi tangót, de láttam azokat az apró mozdulatokat is, amik gyakorta elvesznek a kortárs táncművészet előadásaiban. Budai László nagyon jól gazdálkodik az „erőforrásokkal”, mindegyik táncosára az alkatának és felkészültségének legmegfelelőbb lépéseket osztotta, saját táncpartnerének megválasztásában sem kételkedhetünk, párja a nagyszerű Pirity Andrea. És a magyar Mr. Tangó nagylelkűen átengedi a színpadot a fináléra argentin Cristian Duarte és Lilach Mor kettősnek, övék a végső tánc. Az argentin válogatott mezét idéző ruhában, futball témára táncolnak, könnyekig meghatódom a tangó, az égszínkék zászló és a futball jelenlététől Budapest egyik legrangosabb színpadán. A közönség is lelkesen tapsol. Úgy tűnik, végül nem lesz olyan szomorú ez a születésnap…

De ez még nem minden. Már épp indulok haza a gyertyákat elfújni, amikor Budai László szót kér a végső tapsviharban… és kéri, hogy jöjjek fel a színpadra! Ott, mindenki előtt elmondja, hogy ma van a születésnapom, és amikor a nézőtéren 600 ember tapsolni kezd engem köszöntve, akkor már kicsit remeg a lábam. Nagyon köszönöm Önöknek, hogy az első félszázados születésnapomon ilyen kedvesen felköszöntöttek. Hát elég szép számban összejöttünk végül!

Budapest és a tangó határozottan több meglepetést tartogat számomra, mint azt eleinte gondoltam.