Magyar cirkusz, most és mindörökké

1969-ben apám elvitt a magyar Fővárosi Nagycirkusz előadására a buenos aires-i "Luna Park”-ba. Akkor hallottam életemben először Magyarországról, és hat éves gyerekként az "első találkozásunk” tökéletes volt. Természetesen a későbbiekben még számtalan cirkuszi előadást láttam, de számomra az igazi cirkusz mindig Magyarországhoz kötődött, és mindig eszembe juttatja a cirkuszi akrobaták lenyűgöző mozdulatait és Eötvös Gábor zenebohóc zseniális előadását.

Január 20-án lett volna édesapám születésnapja. Éppen ezen a napon mentünk el Fabrizioval megnézni az Állatkerti út 12. szám alatt található Fővárosi Nagycirkusz (www.fnc.hu) előadását. Az épület tervezése ideális: a jelenlegi téli időszakhoz pont megfelelő a fűtés, és a színpadot minden ülőhelyről kitűnően lehet látni.

A rendező Richter József, és ahogy az általában a hagyományos cirkuszok esetében történik, számos családtagja is részt vesz az előadáson. Simet László kötéltáncos precizitásától és bátorságától egy pillanatra még a lélegzetünk is elállt, de a „sokat látott” nézőket is levette a lábáról. Eötvös Lóránd zsonglőr bemutatója is szédületes volt, aki történetesen annak a legendás zenebohócnak a rokona, aki 44 évvel ezelőtt úgy megnevetett.

 

A fiamnak, aki az állatok szereplése nélküli „Új cirkuszhoz” szokott, felejthetetlen élmény volt látni elefántokat, lovakat, tevéket, sőt még egy bikát is (vagy valami nagyon hasonlót). Az "Új cirkusz” nem egy rossz kezdeményezés, mert illeszkedik a változó világhoz és vele együtt születik újra.

 

A "Klasszikus cirkusznak” azonban megvan az ártatlanságából és emberi dimenzióból fakadó bája. Ez annak is köszönhető, hogy nem akar több lenni, mint csodálatosan kivitelezett művészi mozdulatok és kivételes képességek találkozása a porondon. Természetesen ez a varázs a spontaneitásával együtt a technológiai és generációs változások ellenére még mindig hatalmas közönséget vonz. Úgy gondolom, a cirkusz hosszú és elbűvölő történetének kiemelkedő és máig íródó fejezete a Fővárosi Nagycirkusz.

Az előadás után elégedetten kocsiba szálltunk, és Fabrizio megígérte nekem, hogy ő is elviszi a gyermekeit a magyar cirkusz előadására (Budapesten, Buenos Aires-ben vagy bárhol a világon).

Határozottan úgy érzem, hogy nagyapja születésnapját méltó módon ünnepeltük meg.

 

 

Buenos Aires a Klebelsbergen (Január 18.)

Múlt pénteken bezártam az irodát, kocsiba ültem és a Klebelsberg Kultúrkúria felé vettem az irányt, hogy egy olyan koncertet hallgassak meg, amit Astor Piazzolla műveinek szentelt az előadó, Csillagh Katalin zongoraművész (www.katalincsillagh.com/). A Kultúrkúria a II. kerület elrejtett részén található, legalábbis nekem úgy tűnt, itt ér véget Budapest. Nagyon különbözik ez a rész a nyüzsgő kerületektől, mintha egy nyugodt vidéki kisvárosba csöppennék a belvárostól 20 percnyire. Ha valaki odafigyel a részletekre… mintha egy másik világba lépne át. Ahogyan azt az utcanév sejteti (Templom utca), a kulturális központ utcájában van egy templom. Nagyon is kedvem lenne belülről megnézni, de majd legközelebb. A hó ellenére elegánsan leparkolok a központ tágas és ingyenes parkolójában. A kúria pompás nagy ablakai vonzzák a tekintetet és az arra járó önkéntelenül is azt fürkészi, mi folyik bent. A tágas termekben pedig figyelemreméltóan változatos programok folynak.

A koncerten a közönség nagy része környékbeli lakosnak és nagyon kedvesnek bizonyult, még a polgármester is odajött köszönteni engem (meg kéne tanulnom magyarul).

Csillag Katalin nagyon kifinomult és tehetséges zongoraművész (köszönet Alberto Portugheisnek, hogy figyelmembe ajánlotta őt), és ezen az estén még mintaszerű házigazdának is bizonyult. Megindítóan és nagy hódolattal játszotta a Piazzolla darabokat, miközben a kivetítőn buenos aires-i városképek tűntek fel. A nyugodt és megnyerő modorú művésznő beiktatott hosszabb-rövidebb szüneteket a zeneszámok közé, hogy néhány szót szóljon a közönséghez, - argentinokról, a tangóval való viszonyáról, Astor Piazzolla életéről -, kérdésekre is válaszolt és még némi harapnivalót is körbekínáltak. Szerintem én voltam az egyetlen argentin a teremben, és elragadott a csodálatosan előadott argentin zene, és az a kedvesség, amivel ezek a magyar emberek az országomról beszéltek. „Mióta elhagytam a szülőhazámat, ez a nagyszerű este az első alkalom, hogy azt éreztem, hazarepítettek egy kicsit Buenos Aires-be” - gondoltam, miközben a havat kapirgáltam a szélvédőről.

Szóval varázslatos este volt… de még vártak meglepetések. Az úton hazafelé a Katalin által frissen dedikált „Astor” CD-t hallgattam, újra átélve a szépséges koncert pillanatait. A műélvezetet azonban némileg megzavarta a hóesés, az éjszakai sötétség, és azon aggodalmaim, hogy hazatalálok e mindezek ellenére (egyelőre a Lánchidat sem találom meg a városban GPS nélkül). Már az ismerős utcában jártam (Hegyvidék, Széchenyi-hegy), amikor háromszáz méterre az otthonunktól furcsa kutyafalkára lettem figyelmes. Csak nem kóbor kutyák, bandába verődve, mint Argentína félreeső falvaiban? Közelebb osontam (a Volvóval), hogy az ismeretlen fajtát beazonosítsam.  Különös kinézetük volt, hosszúkás fej, tömzsi lábak… határozottan nem kutyajellegű teremtmények. Négy vaddisznó volt! Nem hazudok! Megesküszöm rá, mert egy korty Tokajit sem ittam aznap. Egy darabig méregettük egymást, majd egy gyors döntéssel eltűntek a mellékutcákban.