Két templom története

A londoni Westminster, a milánói Il Duomo, a római San Pedro,a párizsi Notre Dame. Minden nagyvárosnak megvan a maga híres temploma, mely kiemelkedik a többiek közül.  A magyar fővárosban nehéz a választás, mert Pest és Buda csak nemrégiben, 1873-ban egyesült, így mindkét part őrzi kincseit, egy-egy nevezetes katolikus templomot. Minden vasárnap reggel ugyanazt a kérdést teszem fel magamnak: Hova menjek misére? A Bazilikába… vagy a Mátyás templomba?

A Szent István Bazilika XIX. század végén épült. A maga fenséges neoklasszicista nagyvonalúságával 8500 hívőt tud befogadni, és hűen mutatja az akkori Pestre jellemző gazdasági fellendülést és jólétet, mikor a város arra készült, hogy megünnepelje, hogy Árpád fejedelem 896-ban a Kárpát-medencébe érkezett. E történelmi tény emlékére tervezték a bazilika kupoláját 96 méter magasra, éppen úgy, ahogy a Parlament kupoláját is – az állam magas, karcsú temploma – amit szintén a Millennium előestéjén építettek.  

                       

Egy több mint ezer éves, gazdag készletekkel rendelkező országban a Bazilika kiskorúnak számít, ám fiatalságát kompenzálja, hogy a magyar kereszténység legrégebbi és legfontosabb ereklyéje található itt: a Szent Jobb, amely Szent István, Magyarország első királyának jobb keze, akinek törhetetlen hite, no meg kardja, nagy segítség volt Magyarország evangelizációjában.

                                     

Ha átkelünk a Dunán, a Várhegy tetején tündöklő Nagyboldogasszony templom sokkal idősebb. Jelenlegi alapjait a XIII. században építették, ebből a századból maradt fenn eredeti helyén egy gyönyörű román oszlopfő, ami egy szerzetest és egy szakállas embert ábrázol, aki az Írásokat olvassa. A századok múlásával a legkülönfélébb építészeti stílusok hagytak nyomot az épületen, amelyet mindannyian Mátyás templomnak ismerünk, a nagy uralkodó emlékére, akitől a templom reneszánsz díszeit kapta.

                                      

A XVI. században a török megszállás alatt mecsetté alakították, de még mielőtt török kézre került volna¨, a várvédőknek sikerült egy belső falat emelniük, ami mögé a Szűzanya szobrát elrejtették. Százötven évvel később, amikor a Szent Liga ágyúi eldördültek, a fal leomlott és a törökök azon nyomban rémülten megadták magukat a „jelenés” láttán, amikor a sűrű porfelhőből csodálatos módon kirajzolódott a Szűz alakja. A szobor ma a templom déli szárnyában található, a Lorettói kápolnában.

                                   

Később a jezsuiták vették át a templomot, akik barokk stílusban újították fel, ebből az időszakból kevés emlék maradt. Az utolsó nagy átalakításon az I. Világháború előtt esett át a templom, innen származnak a templombelső falát díszítő színes freskók, melyek bár a bizánci esztétikát idézik, valójában a magyar art deco összetéveszthetetlen megnyilvánulásai.

Koronázási ceremóniák és királyi esküvők tanújaként, a Mátyás templom a fő oltár mellett a jobb oldalon megőrzött egy páholyt a királyi család részére. Néhány méterre onnan, az orgona sípjainak rejtekében (és titokban?) tartott gyűléseket a Máltai Lovagrend a szovjet elnyomás alatt.

                              

Pesten a Bazilika, Budán a Mátyás templom. Mindkettőben hagyományos tízórai misén vehetünk részt, latin részletekkel és olyan zenei aláfestéssel, mely koncertként is megállná a helyét…

 Az egyik nagyvárosi, szinte haladó, demokratikus épület (nincs belépődíj sem), a másik sokkal inkább hagyományos, monarchikus szellemű. Ahhoz, hogy szellemi és építészeti jelentőségüket a maga teljességében megismerjük, egy doktori disszertációt kéne írnom róluk, mely közelebb vinne minket ahhoz, hogy megértsük az rendkívül összetett magyar történelem fonalát.  

Sopron: a város amely Magyarországot választotta.

Alighogy megérkeztünk Sopronba, a történelmi belvárosban sétálva úgy éreztük magunkat, mintha egy időutazásra fizettünk volna be. Nemesek és katonák gyűrűjében a királyi pár bejárja a város utcáit és a Nagyboldogasszony-templom (ismertebb nevén Kecske–templom) felé tartanak. A tömeg lelkesen éljenez. Biztos, ami biztos, mi is így teszünk. Nem meglepő, hisz pár perccel később egy koronázáson veszünk részt, melyet egy püspök celebrál és egy remek kórus éltet, mindenki korhű ruhában tündököl. A város ily módon emlékezik meg minden évben III. Ferdinánd királlyá szenteléséről 1625-ben. Olyan idők voltak ezek, amikor a Kecske-templom (e név eredetét sokféle elmélet próbálja megmagyarázni) sok diétának és királyi esküvőnek adott helyet.

                 

Sopron, Magyarország legnyugatibb városa, majdnem az Osztrák határnál fekszik. A mai főtér helyén a római Scarbantia fóruma volt található, melyet a barbár hordák pusztítottak el. A város a XI. századtól része Magyarországnak, itt tervelte ki Hunyadi Mátyás a Bécs elleni támadás haditervét, (1482-1483), és egyike volt azon városoknak, melyek a XVI. században ellenálltak a török inváziónak. Annak ellenére, hogy a Tűztorony a tér legemblematikusabb építménye, a város nem menekült meg az 1676-os nagy tűzvésztől. 

                    

A barokk vonalak, melyek a város épített örökségét uralják, a tűzvész utáni újjáépítés eredménye. Megnéztünk egy régi zsinagógát, egy gyönyörű lutheránus templomot, és néhány múzeumot: a Stornó-házban látható az a zongora, melyen Liszt Ferenc tanult zongorázni, de természetesen kisfiamnak sokkal jobban tetszett például a Bányászati Múzeum vagy a Fabricius-ház.

                 

                 

Ahogy elhagytuk a város központját, meglepett minket a fogászati rendelők mennyisége, melyek az osztrák turisták ezreit csábítják, akik szívesen ugranak át a határon, bízva a szolgáltatás minőségében (és persze a nem elhanyagolható árkülönbségek miatt).

                   

Sopron dicsőséges története a mai napig él. Ahogy Eric Hobsbawn történész állítja, a XX. század egy rövid évszázad, mely a Nagy Háborúval kezdődik, és a Berlini Fal leomlásával végződik. Elmondhatjuk, hogy Sopron szerepet játszott a kezdeteknél és a végjátékban is.

Az elején azért, mert 1921-es Párizsi Béke azt diktálta, hogy kerüljön osztrák felségterületre, de a lakosok népszavazással úgy döntöttek, hogy a város maradjon Magyarországon. Sajnálatos, hogy nem minden magyar állampolgárnak adatott meg a lehetőség, erre a választásra az I. Világháború után.

A korszak lezárásában pedig azért játszott jelentős szerepet, mert 1989. augusztus 19-én először Sopronban nyílt egy kis rés a Vasfüggönyön, ahol keletnémetek százai jutottak át Ausztriába. A magyar katonák megtagadták a tűzparancsot, ezt az eseményt később úgy jegyezték fel, mint az első jelentős lépést abban a folyamatban, ami néhány héttel később a Berlini Fal ledöntéséhez vezetett.

                             

Az eseményt egy félig nyitott kapu örökíti meg. Ha áthaladunk rajta, már szürkületben, folytatjuk utunkat egy régi kolostor felé, de nem azért, hogy imádkozzunk, sem azért, hogy a szerzetesekkel beszélgessünk. Az idők múlásának jeleként, a Kloster Wandorf ma egy elegáns és elragadó hotel, nyugodt, bölcs légköre arra invitál, hogy elgondolkozzunk mindarról, amit itt tanultunk, étterme pedig annyira kitűnő, hogy igazán emelkedett lelkiállapotban tölthettük ezeket a napokat. 

    

                       

A háború arca

1944 és 1989 között a magyar társadalom nagyrésze a XX. század két nagy európai diktatúrájának áldozata volt. A Terror Háza (http://www.terrorhaza.hu) egy olyan múzeum, amely koncertáltan mutatja be a két rezsim legpervezebb arcát: a társadalmi kontrollt, a besúgás rendszerét, a kínzásokat, mindannak ellentétét amit demokratikus egymás mellett élésnek, vagy humánus szervezeti formáknak nevezünk. A Múzeum Budapest legelegánsabb sugárútján található, ugyanabban az épületben kapott helyet, ahol először a nemzetiszocialista rendőrség, később pedig a sztálinista rezsim jegyezte fel áldozatait és rendelkezett életük felett. Miután többször elhalasztottam a látogatást, végül egyedül jártam be a múzeum termeit. Nem lep meg, hogy sok magyar ember inkább nem nézi meg a kiállítást. Azoknak, akik végigélték a horrort, sötét szobáinak puszta létezése is elég, hogy megfelelően hozzájáruljon a kollektív emlékezet fentartásához.

                     

A képesség, hogy össze tudjuk szedni magunkat a rémálmaink után, az emberiség egyik legértékesebb kincse. De az emberi méltóság megnyomorítása természtesen nem zárható négy fal közé, ott kóborol az emlékek és a hétköznapok árnyékai között. Ha csak egy áldozatnak is a szemébe nézünk,  megértjük mindazt, aminek nem lett volna szabad megtörténnie.

Én soha nem éreztem olyan testközelből a háború fájdalmát, mint amikor Ámos Imre sötét szépségű képeit nézem. Sokkal inkább hatással vannak rám, mint a statisztikák, a háborús elbeszélések, a fekete-fehér dokumentum filmek. Ámos művészete az egyszerű ember szemévél mutatja meg a csatamezőt, aki ártatlanul, védtelenül kényszerül arra, hogy végigjárja az abszurd történések kálváriáját.

           

Eredeti nevén Ungár Imre, 1907 december 7-én születt Nagykállón, a hászidizmus  magyarországi központjában. Nem sokkal születése után korán meghalt édesapja, és nevelése beteges édesanyjára és anyai nagyapjára maradt, aki a helyi zsidó közösség nagyrabecsült tanítója volt. Ebben a közegben nevelkedett a magyar múlt dicsőségén, és abban a kioltahatalan reményben, hogy egyszer eljön a Messiás. Festészetét inkább a Biblia és a költészet inspirálta, mint a kortárs festészeti mozgalmak (habár ezek az irányzatok sem álltak messze tőle).

1931-ben ismerte meg jövőbeni feleségét, Anna Margitot, akivel őszinte szerelemben és a művészet iránti szenvedélyben éltek. 1934-ben vette fel végleg az Ámos nevet, a bibliai próféta tiszteletére. A következő években több nyarat töltött a festői szépségű Szentendrén, melynek idilli utcácskáit sok festményén megörökítette.

           

Először 1940-ben  rendelték be munkaszolgálatra vasúti sín fektetésre. Később tizennégy hónapot töltött az orosz fronton, ahol végül a tüdőgyulladás és a járványos tifusz legyengítették. Kritikus állapotban haza tér lábadozni egy pár hónapra, ám ismét berendelik. Anna Margittal való viszontlátás öröme némileg felgyógyítja, de felerősíti a pánikot és a nyugtalanságot is, hogy újra vissza kell térnie a pokolba.

              

Soha nem hagyott fel a rajzolással: összegyűrt fecnikre, nedves kartonokra, ceruzával, szénnel, ami épp a keze ügyébe került. Vallásos hevülettel örökítette meg azoknak az embereknek a szenvedését, akik körülvették. Minden rajzzal, minden nappal közelebb került a végső szakadékhoz. Apokaliptikus víziók, megkínzott arcok, remény nélküli angyalok, az élet utolsó lehellete, mely alig szűrődik át a halott csendéleteken.

             

1944 novemberében a buchenwaldi koncentrációs tábor környékén társai látták utoljára haláltusáját. Műveinek jelentős része megtekintejető az Ámos Imre – Anna Margit múzeumban (Szentedre, Bogdányi u. 12)

Szülővárosában a hajdani pezsgő zsidó élet és közösség létezésénk egyetlen tanúja a temető. A nagykállói zsinagógát soha nem építették újra.

Buenos Aires védőszentje magyar!

Magyarország alaptörvénye nyíltan elismeri a kereszténység szerepét a nemzet megmaradásában. Magyarországon a vasárnapi miséket magyar hívek tömegei hallgatják, és a legutóbbi konklávén Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek is a jelöltek között szerepelt XVI. Benedek utódjaként. Valóban, a kereszténység igen  lényeges eleme a magyar kultúrának, és hogy jobban elmerüljünk benne, Fabrizióval ellátogattunk a  pannonhalmi apátságba, az ország első jelentős térítő központjába.

               

A X. század végén Géza, az első magyar keresztény herceg, a nagyhatalmú Cluny Apátságból (Franciaország) hívott  szerzeteseket az apátság megalapításához. Az első apát Szent Asztrik volt, ugyan az a személy, aki évekkel később Magyarországra  hozta a Szent Koronát Rómából. Rendkívül átgondolt elhelyezkedése megmentette az épületegyüttest a XIII. században a tatár inváziótótól, de már nem tudott ellenállni  a XVI. századi török támadásoknak, így mára kevés maradt meg az eredeti épületből. Manapság a Pannonhalmi Apátság 70 szerzetesnek, egy iskolának, egy szemináriumnak, egy teológiai főiskolának és egy idősek otthonának ad otthont.

               

Az apátság falai között kiemelkedő jelentőséggel bír a több mint 300.000 dokumentumot őrző könyvtár, melyet a XI. században alapítottak. A kötetek között sok az ősnyomtatvány, ilyen például a Tihanyi alapítólevél kézirata, mely a legkorábbi magyar nyelvi emlék. A kolostor és a templom (melynek belső arculata a XVIII. században alakult ki), hangulata fennkölt nyugalommal tölt el, mely nagyszerűen felkészít az elmélkedésre. Amint elhagytam a templomot és visszapillantottam, az épület timpanonján észrevettem egy ismerős motívumot…de mi lehet az?

                   

Egy kedves szerzetes elmagyarázta nekem, hogy hogy az ikon egy lovagot ábrázol, aki félbevágja köpenyét, hogy megossza egy koldussal, a lovag nem más mint Tours-i Szent Márton. Buenos Airesben is van egy tér amely Tours-i Szent Mártonnak nevét viseli és ahol egy szobor ugyan ezt a jelenetet idézi. Tours-i Szent Márton Magyarország egyik védőszentje, habár alakja az idők folyamán elhomályosult Szent István alakja mellett, aki nemcsak szent, de Magyarország első királya is (a politikai marketing nem a XXI. század találmánya).

                

               

Szent Márton Szombathelyen született, az akkori római Pannónia tartományban (ma Magyarország) és az apátságot azért szentelték neki, mert akkor, tévesen úgy gondolták, hogy a domb melyre az apátság épült az ő szülőföldje. De nem csak a magyarok estek ebbe a tévedésbe.

               

1580-ban, Buenos Aires megalapítását követően, Don Juan de Garay gyűlést tartott az új tanácstagokkal, hogy megtartsák a rituális sorsolást, melynek során kiderül, ki lesz a város védőszentje. A szerencse Tours-i Szent Mártont választotta. (Azért kapta ezt a nevet mert Tours városának püspöke volt). A szomszédok (spanyolok lévén) megtagadták, hogy egy “francia” legyen a város védőszentje, így a választást meg kellett ismételni háromszor…de a szerencse mindig ugyanazt hozta. Az alapítók úgy gondolták, ez az egybeesés csakis Isten akaratát bizonyítja, és elfogadták a szent támogatását, aki valójában nem is francia, hanem magyar volt. A gondviselés így ellensúlyozta a telepesek tudatlanságát.

Tours-i Szent Márton hírneve szigorúan a valláshoz kötődik. Európa számos országában  Szent Márton napján (november 11-én) a hagyományok szerint ételt osztanak vagy nagy ünnepségeket tartanak, ahol meghívják egymást libamájat, vagy más libából készült ételeket enni. A katolikus egyház szerint a nagyböjt november közepén kezdődik, ez magyarázza a hagyomány eredetét (olyan ünnep lehetett, mint a mai karneválok). De miért a liba? A legenda szerint Szent Márton szerény ember volt, és nem akarta elvállalni a püspökséget, így egy tanyára menekült az őt éljenző franciák elöl. A ludak azonban elárulták, így a szent megátkozta a hangos madarakat (meg is ölt néhányat közölük, mert ellenszegültek akaratával). Kevésbé kegyetlen változatokban arra emlékeznek, hogy ez az időszak egybeesik a vadludak vonulásával. Véletlen vagy sem, az kétségtelen, hogy napjainkban a kiváló libamáj legnagyobb előállítói világszerte éppen ez a két ország, ahol Szent Mártont így megbecsülik: Franciaország és Magyarország.

Split - egy idős uralkodó szeszélye.

305. május 1. hajnalán, Nicomenia külkerületének egy dombján Diocletianus könnyekkel a szemében arra készül, hogy a néphez szóljon. Ugyanazon a helyen, ahol megkoronázták, most először kerül sor arra, hogy egy római császár bejelenti lemondási szándékát.

Miután több mint húsz éve állt a mediterrán világ élén, és olyan adminisztratív reformokat vezetett be, mely egy teljes évszázaddal elodázta a Római Birodalom bukását, Diocletianus úgy határozott, békésen visszavonul, abba az adriai tengerparti palotába, melyet ő maga építtetett egy valaha volt parányi görög gyarmat területén, szülővárosától, Saloniától néhány mérföldre.

           

Manapság Diocletianus “nyaralója” a római kor egyik legjobb állapotban fennmaradt palotája, mely meghatározza a horvát turistaváros, Split csodálatos történelmi központját. Eredeti tervrajzát tekintve – 190 x 160 méter - a palota egy római villa és egy kaszárnya alaprajzának ötvözete. Hatalmas udvara, a Peristilium pogány templomokkal és óegyiptomi szfinxekkel díszített.

             

                         

A VII. században a helyi telepesek a szláv támadások előli menedéknek használták a palotát. Diocletianus mauzóleumát a Szent Duje székesegyházzá alakították, míg a császári lakosztály felújított formájában az újonnan érkezőknek nyújtott szállást. A középkor és a reneszánsz idők szintén számos nyomot hagytak a palota struktúráján, mígnem a XVIII. században a skót Robert Adam újra felfedezte, és ihletett merített belőle az angol neoklasszikus stílus alapjainak megalkotáskor.

                           

Ma Split úgy tűnik fel előttünk, mint a nyugati kultúra ragyogó metaforája. A város határaiban már nem csak mezőket, hanem elegáns velencei stílusú negyedet, sőt néhány barokk lakóházat és lélektelen XX. századi  épületeket is találunk.

A Nyári Fesztivál ideje alatt, a Peristiliumot kortárs táncelőadások és zenei együttesek veszik birtokba. A hatalmas, évszázadokon keresztül törmelékkel borított földalatti termek helyén napjainkban piac üzemel, ahol a világ bármely pontjáról érkezett turista találhat magának vásárfiát.

                                       

Ebben a varázslatos városban semmit sem az eredeti állapotában találunk, azonban nem is merül semmi feledésbe. Minden új épület merít a korábbi formákból és elődeire alapul. Az egyes korszakok stílusa ellen tudott állni a mindenkori következő kor újító hajlamának, és könnyű minden sarkon meglátni a római idők ragyogását, ahogy áttüremkedik egy polgári ház falának vagy egy divatmárka üzletházának résein.

                                                    

                                                         

Split kapu is egyben. Számtalan hajó- és komp-kirándulás indul innen, melyek az idilli adriai térség szigetvilágába kalauzolnak bennünket. És alkonyattájt, ha bárkánk már messze jár a mólótól, csak hunyorítanunk kell, szemünkkel és lelkünkkel egyaránt, és akkor megláthatjuk egy öreg császár halvány körvonalait, aki az idősek ráérős módján veteményesét gondozza. Elmereng a régi idők fényén, és elégedett, mert bár már régen visszavonult, sikerült egy olyan egyedülálló várost alapítania, mely mindörökre halhatatlanná teszi őt.

                                

                                               

Hrvatski tekst

Split - hir jednog cara

Ujutro, 1. svibnja 305. godine, na brdašcu u okolici Nikomedije, Dioklecijan se sa suzama u očima priprema za obraćanje mnoštvu ljudi. Na istome mjestu na kojemu je bio okrunjen, po prvi puta u povijesti, jedan rimski car objavljuje svoju odluku o abdiciranju. Nakon što je vladao sredozemnim svijetom više od 20 godina i nakon što je proveo administrativnu reformu kojom bi se odgodila propast carstva za jedno stoljeće, Dioklecijan je odlučio mirno se povući u palaču koju je sam dao sagraditi na obalama jadranske obale, u jednoj maloj bivšoj grčkoj koloniji, nekoliko milja od Salone, svog rodnog grada.

U sadašnjosti, Dioklecijanova "kuća za odmor" najbolje je uščuvana palača rimskog razdoblja i određuje povijesni centar krasnoga turističkoga grada Splita u Hrvatskoj. Njegov izvorni tlocrt (190 x 160 metara) kombinira svojstva rimske vile i vojarne te je u sebi imala veličanstveno dvorište imena Peristil, s poganim hramovima i sfingama iz starog Egipta.

U 7. stoljeću okolni stanovnici koristili su palaču kao obrambeno utočište protiv slavenskih osvajača. Dioklecijanov mauzolej pretvoren je u katedralu svetog Dujma a carske odaje reformirane su kako bi mogle primiti nove stanovnike. Povijest je i dalje utjecala na strukturu palače tijekom srednjeg vijeka i renesanse, sve dok je u 18. stoljeću nije nanovo otkrio Škot Robert Adam i koristio je kao inspiraciju za uspostavljanje temelja engleskog neoklasičnog stila.

Danas je pojava grada Splita savršena metafora zapadne civilizacije. Zidine više nisu okružene ruralnim dijelovima, već elegantnim venecijanskim kvartom, s nekoliko baroknih vila i neprivlačnim zgradama 20. stoljeća. Tijekom Ljetnog festivala Peristil ugošćuje glazbene grupe i plesne skupine suvremenih plesova. U ogromnim podzemnim dvoranama koje su se stoljećima punile šutom danas se nalaze dućani za globalizirane turiste.

U ovom magičnom gradu ništa nije u svom izvornom obliku i ništa ne nestaje potpuno. Svaka nova zgrada odražava i naslanja se na prethodne. Svako razdoblje uspijeva se oduprijeti revolucionarnoj prirodi nadolazećeg, a u svakom uglu može se razabrati rimski sjaj vijugajući između raspuklina neke građanske kuće ili trgovine poznate modne marke.

Split također možemo smatrati ulaznim vratima na nebrojene izlete gliserima i trajektima kojima se može doprijeti na idilične jadranske otoke. Tada, kada se u sumrak brod udaljava od mola, ako zaoštrimo pogled i dušu, možemo vidjeti galantnu siluetu staroga cara koji, polaganim protekom godina, i dalje uzgaja svoj vrt. Nostalgičan za minulom slavom, ali zadovoljan jer je nakon povlačenja uspio osnovati jedinstveni grad koji će ga ovjekovječiti.    

A szobrok üzenetei

Ki merne ítélkezni egy arkangyal felett? A számos vitát kiváltott Német Megszállás Áldozatainak emlékművét visszafogott ünnepségen adták át. Bizonyos kritikák szerint a védtelen és szenvedő Gábriel arkangyalt támadó birodalmi sas nem megfelelően ábrázolja Magyarország szerepét a II. világháborúban.

               

Liszt Ferenc

                         












Madarat tolláról, embert barátjáról. A társadalmakat pedig leginkább ünnepeiken és szobraikon keresztül ismerhetjük meg. Előbbiek őseik, és utóbbiak gyermekeik. Budapest bővelkedik szobrokban, melyek bepillantást adnak a város álmaiba és bánataiba, mintha éreznénk a város szívverését.

 

                                   Hösök tére

Természetesen nem minden szobor egyforma. A 20. századig inkább gőgös, méltóságteljes, ünnepélyes szobrokat emeltek, mint a Hősök terén található honfoglaló hét vezér szobra. Rideg márvány és bronz, mely nem éppen a szívélyes és kellemes beszélgetések tökéletes színtere. „Hiszen erről szól a neoklasszicizmus”, mondhatnák az olvasók. De ez nem igaz, van még valami más.


 

                   

                                      Anonymus

       Mátyás kútja

A Mátyás-kút „solymászát” rangjához nem illő önteltséggel ábrázolták, és Anonymus városligeti szobra sem a jó történészekhez méltó kommunikatív pozitúrát vette fel. Érdekes módon mindketten csuklya alá menekülnek, mintha rejtegetnének valamit, ami inkább zavaró, mint szuggesztív, mert igazából nem is őriznek mély titkokat. Amikor kiemelnek valakit a mozdulatlanságból, mint például Kapisztrán Szent János szerzetest, azt fellengzős és eltúlzott mozdulatokkal teszik, melyek figyelemfelkeltés helyett arra késztetik az embert, hogy áttérjen az úttest másik oldalára. Mind rendkívül tiszteletreméltó, de ki szeretne velük meginni egy csésze kávét?

  

                    

                   János Kapistrán

Lenin

A szovjet megszállás zsarnokokat, ikonokat és a rendszer barátait is elhozta, akik ma a száműzetés keserűségén sajnálkoznak együtt, bezárva néhány percre a belvárostól egy szabadtéri parkban (*). Bár száműzetésben élnek, hiányuk nem marad mindig észrevétlen.

                    

                       Déryné

Békebeli rendőr

Szerencsére a demokrácia kellemesebb emberek előtt is megnyitotta ajtaját. Ennek előfutára kétségkívül a színésznő, Déryné volt (ilyen előfutár csakis asszony és művész lehetett), aki a Krisztina téren sugározza magából rokonszenves személyiségét. Új idők szele, hogy gróf Károlyi Sándor és Kálmán Imre zeneszerző szobrai hagytak egy kis helyet maguk mellett, mintegy beszélgetésre invitálva a járókelőt.

Károlyi Sándor

Kálmán Imre

A Zrínyi utcában található Békebeli rendőr szobra már egy humorosabb vonalat képvisel, és kénytelen beletörődni, hogy a Bazilikát látogató turisták szüntelenül pózolnak vele, sőt olykor még pocakját is szeretetteljesen megsimogatják. A komédia azonban nem mindig része a találkozásnak. Legalábbis ezt sugallja Radnóti Miklós szobra, aki kimerülten és elgyötörten fogad minket, mintha meg szeretné osztani velünk halála előtt írt utolsó költeményét.

Radnóti Miklós

Városi egyszerűséggel szegezi tekintetét a Parlamentre Nagy Imre, és figyelmesen vizsgálja, hogyan fejlődik köztársasága, melyet 1956-ban szeretett volna megalapítani. Egy szerény hídról teszi mindezt, mely talán egy nap összeköti valamennyi Budapesten megörökített személy lelkét. 

                               

                                  Nagy Imre

              Nagy Imre

Szürke angyalok, harcosok, nosztalgikus kommunisták és bohém művészek. Közöttük tengetjük hétköznapjainkat, mi, budapesti lakosok. Vajon melyik ábrázolja leghűbben jövőnket?

Van miben reménykednünk. A Falk utca sarkán töprengő kétségekkel teli, de mindig szívélyes Columbo hadnagy minden bizonnyal megoldja számunkra ezt a rejtélyt.

Columbo

(*) Lásd:  http://amissziovezetonaploja.blogspot.hu/2013/04/bujocska-szoborparkban-beszelgetesek.html